1991
|
Talán két éve merült fel bennem először, hogy kellene írni egy nemlétező
regényt. Fogalmam sem volt, hogyan is fogják hozzá, és – az igazat megvallva
– később hosszú időre meg is feledkeztem ötletemről.
Akkor jutott újra eszembe, amikor szembetaláltam magam egy sajátos
(ám valószínűleg gyakori) írói problémával: bizonyos átélt-megtapasztalt
történéseket, helyzeteket úgy akartam ábrázolni, hogy ne lehessen a
valósággal azonosítani. Ennek érdekében megváltoztattam a neveket, helyszíneket,
hőseim foglalkozását – de még így is túlságosan felismerhetőek maradtak.
Ha viszont ennél többet (például a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát)
is átalakítottam, akkor oly messze kerültem eredeti elképzelésemtől,
hogy valami egészen más kerekedett a dologból, mint amit eredetileg
meg akartam írni.
Keresni kezdtem a megoldást: hogyan lehetne athidalni az ellentmondást,
azaz úgy írni meg valamit, hogy azt jelentse, amit szerintem jelentenie
kell, és mégse lehessen a valósággal összevetni. Egyszerűsítőbb megfogalmazással:
hogyan lehetne úgy megírni valamit – hogy ne írjam meg.
Azaz: a mondandómat hiánya révén kell megalkotnom úgy, hogy ez a hiány
kimondatlanul is egyértelművé tegye magát a mondandót.
Ám ez kivitelezhetetlen, legyintettem, de ekkor hirtelen eszembe jutott
a nem létező regény ötlete.
Hosszú idő telt el, amíg a megvalósítás lehetséges (vagy annak vélt)
módjára is rátaláltam, és elkezdhettem a voltaképpeni munkát.
Most ott tartok, hogy felváltva gondolom az ötletemről hol azt, hogy
zseniális, hol azt, hogy használhatatlan. Gyarapítom a szövegrészeket,
újabb s újabb részeket dolgozok ki, ügyelek az összefüggésekre, arra,
hogy kölcsönösen megfeleljenek egymásnak és kiegészítsék egymást, no
és persze olyan módon öleljék körbe a hiányzó regényt, hogy a körbeölelt
tárgy mind jobban érzékelhetővé váljék. Aztán egyszercsak belátom, hogy
mindez képtelenség: örültség nem létező szövegekhez fűzni magyarázatokat,
képtelenség hiányzó állításokat cáfolni és igazolni – és hónapokra felhagyok
a kísérletezéssel, belátva, így nem lehet regényt írni. Aztán jön pár
épkézláb lelemény, s újra fellelkesülök, írok pár szövegrészt, megérzem
a kihívás nagyszerűségét, megmárosodok saját mondataimtól – majd ismét
kételkedni kezdek: van-e értelme az egésznek, s lesz-e elég ötletem
ahhoz, hogy amit létrehozok, az művészileg érjen is valamit.
Így lépdelek előre – még nem tudom, megérkezem-e valahová.
*
Érdekes: még saját használatra szánt jegyzeteimben is
kezdem regénynek nevezni a Szembesülést – merthogy ez lesz a címe! –
, és úgy állítom be a dolgot, mintha a mű valóban létezne vagy legalább
„létezni fogna”.
*
A Hatodik Sípban tervezett közlés érdekében elkészültem
néhány újabb fragmentumnal. Dolgoztam az Előszón, megírtam hét új jegyzetet,
két életrajz-kockát, és van már pár bekezdésem az Utószóból is. Nem
tudom, ez a voltaképpen nagyon kevés szöveg megáll-e a maga lábán; igaz,
sokkal többet nem is bírna el egy folyóirat-publikáció.
|
1993
|
Miiután hónapokig még csak nem is gondoltam a Szembesülésre, most újra
bíbelődöm a szövegekkel. Kis kiadóm tervében ugyanis 1993 őszére bejegyezve
szerepel Karnyújtásnyira c. kötetem megjelentetése. A nyomdával is rég
megállapodtam, mehetne az anyag szedésbe. De hiába vannak együtt a novelláim
és két színpadi írásom – a Szembesülés nélkül csonkának érezném az anyagot,
hiszen ez az a legnagyobb fa, amelybe az elmúlt években a fejszémet
belevágtam. Azzal persze nem áltatom magamat, hogy a teljes regényhiányt
is megírom rövidesen (ez hosszú távú terv, az én munkatempómmal: több
esztendőre szóló elfoglaltság; s ha elkészül: külön könyvet igényel
majd), ám egyrészt a már korábban megírt, de még nem publikált fragmentumokat
csiszolni, helyükre tenni talán sikerül, másrészt néhány újabbal is
szeretnék elkészülni.
*
..................................hogy nem magamnak írom-e csupán.
Nos, kár lenne eltagadni: a magam-kreálta írói kihívásnak eleget tenni
– ez bizonyos öncélúságot feltételez. De hát nem elsősorban magának
ír-e valójában minden őszinte író? Kassák vallotta: a művészetnek nem
célja van, hanem oka. A Szembesülést sem valamilyen célból írom, nem
azért, hogy majd X. Y.-nak tessen vagy ne tessen, hanem azért, mert
belső késztetésem van a kihívásnak megfelelni.
És hogy – ennek ellenére – a megvalósult mű túllép öncélúsága keretein,
arra máris vannak bizonyítékaim.
Legutóbb például Barzsó Tibor (évtizedek óta Moszkvában él) volt nálunk
és „kapásból” idézett a Szembesülésnek a Hatodik Sípban megjelent részleteiből,
helyesebben: utalt rájuk, egyértelművé téve számomra, hogy olvasta a
fragmentumokat és „magáévá tette” az ott leírtakat. (Mi tagadás, ez
megbirizgálta a hiúságomat.) Azt mondta: ha lesz ideje, amíg „itthon”
van, akkor kirándulna egyet és kimenne Nevikoszba vagy a Borzsoszra.
Cinkosan összekacsintottunk, viszont... ..............................
...ül kerekítették... .......................................; vagy
nem is olvasták annak idején a Hatodik Síp-béli közlést, vagy ha igen:
rég elfelejtették.
(Két évvel később Barzsó újra nálunk járt, és elmondta, mennyire
jólesett neki, hogy a könyvemben – Karnyújtásnyira –, az ott közölt
fragmentumokban utaltam arra, hogy ő kapásból idézett az azelőtt olvasottakból.
Ünnepélyesen biztosítottam: ha majd a Szembesülés könyv alakban megjelenik,
abban megemlékezem arról, hogy neki milyen jólesett az, hogy megemlítettem,
ő annak idején kapásból idézett... Ezen jót nevettünk. – 1995)
Maristól és Jánostól is kaptam visszajelzést: tetszett nekik a közlemény.
Az ő elismerésük őszinteségében nincs okom kételkedni, komolyan vehetem
véleményüket.
Legtöbbször az Életrajzzal gyűlik meg a bajom, alig haladok vele.
Az Utószót ellenben alaposan kibővítettem.
Kezd nekem tetszeni ez a regény! Avagy, kicsit őszintébben: tetszem
magamnak, amint ezt a regényt írom.
|
1995
|
Közel két esztendei szünet után…! Már alig emlékeztem rá!
Hát igen: az alapötlet jó, éppenséggel a kidolgozott részletek sem
rosszak. Folytatni kellene!
Amiért előszedtem: nagytakarítás. Tettem egy kis rendet a régi levelezésemben
és kézirataim között is. Ilyenkor képtelenül lassan haladok a rendcsinálással,
mert minden kezembe kerülő dolgot alaposan meggusztálok, belelapozok.
S ha már itt tartottam: újraolvastam az összesen mintegy tíz tömött
irattartóra rúgó „nagy” levelezéseimet: Elektrákkal és Évákkal...
És ez épp elegendő indítékul szolgált.
Elkezdtem hát újra jegyzetelni, előfogalmazni. Ahogy a teljes regény
leendő volumenét becsülöm: ami eddig megjelent-elkészült: a jéghegy
csúcsa, a megírandóknak mintegy tizede! Könyvnyi az ötletem, könyvnyi
a felhasználható anyagom! Meg kell írni.
*
A hiányregény átfogó koncepcióját korábbi ötleteim alapján végül is
Gyulán dolgoztam ki, ahol volt egy kis családi nyaralásunk: irodalomtörténész-barátunk,
Elek Tibor hívott meg, a gimnázium betegszobájában laktunk (érkezésünkkor
a gyógyszerszagot megérző lányom e szavakkal esett kétségbe: »Nem akarok
patikai szobában lenni«). Az egész napos strandolások után hazaérkezve
és az ágyon végigfeküdve (a déli napsütés hőségét este is árasztó, szúnyogoktól
népes szobában) vázoltam fel egy piros műbőr borítójú irattömbbe a Szembesülés
végleges struktúráját.
Itthon aztán nagyon megindult a munka: »Írás közben jön meg az alkotásvágy.«
Élveztem, 4-5 flekket is megírtam naponta. Az első komolyabb probléma,
amelynél megakadtam, a következő: hogy az elképzelt regény görög nevekkel
operál, az rendben van; hogy az Előszó elárulja: voltaképpen kulcsregényről
van szó, rendben az is; kérdés, hogy majd a Jegyzetek és az Utószó is
ezt a játékot játssza-e, vagy térjen át a valós nevekre, helyszínekre
– hiszen az áthallások felfedése lenne a dolguk; ez esetben azonban
mi értelme van a görögösítésnek, ha mindjárt el is árulom a megfeleltetési
kódokat?”
*
Ahogy mindinkább behatolok a Szembesülés mélyébe, egyre több olyan
problémával találom szembe magam, amelyek megoldása nélkül a mű koncepciója,
szerkezete, stílusa szétesővé válhat. Például: hiányzó regényem – a
megírt járulékos szövegek szaporodván – lassan karakteresebbé, tapinthatóbbá
kezd válni, mint egynémely létező regény. Ez viszont szemben áll szándékommal.
Az ötletem lényegéhez ugyanis csupán az tartozik hozzá, hogy a hiányzó
regény elképzelhető, a Nyájas által „kitalálható” legyen; azaz: annyi
és olyan fogódzót adjak a járulékos szövegek által számára, hogy alkotó
fantáziáját megmozgatva felépíthesse a maga Szembesülését. Most viszont
azon veszem észre magam, hogy elemzéseimmel, jól megválasztott idézeteimmel,
a szerkezet aprólékos bemutatásával, az alakok viszonyrendszerének felvázolásával
stb. és azzal, hogy magába az alkotói folyamatba – mint műhelytitokba
– is egyre több bepillantást engedek meg: lassan elfoglalom az olvasó
játékterét, magam töltök ki minden hiátust, magam válaszolok a felmerülő
kérdésekre. És ez, mint mondtam, ellentétes eredendő szándékommal, elveszi
a Szembesülés lebegését, bizsergető meghatározatlanságát.
Mi lenne hát a megoldás?
Arra aligha vagyok hajlandó, hogy a magam játékairól lemondjak a Nyájas
javára. Azaz a hiányzó regénnyel – annak mozzanataival, milyenségével
– kapcsolatos saját ötleteimet bizony sorra beépítem a járulékos részekbe,
még akkor is, ha ezzel elveszem a befogadói kreativitás egyes síkjait.
Kárpótlásul három kibúvót hagyok:
egyrészt folyamatosan növelem a regény holdudvarát; mind több és több
olyan epizódot, viszonyt, fonalat engedek kibontakozni, amelyek nemcsak
befelé hatnak, hanem lehetővé teszik a kifelé-gondolkodást is, azaz
megengedik a Nyájasnak, hogy ne csak a tőle megvont regény elképzelésére
koncentráljon, hanem a járulékos szövegek behatárolta horizonton túlra
is átnyúljon képzelete;
másrészt újra lebegtetetté, elmosódottá teheti a már-már reálissá körvonalazott
hiányzó regényt néhány ellentmondás fel nem oldása, egyes szálak el
nem kötése, netán: szándékos tévesztések, egyeztetési hibák elhelyezése;
harmadrészt (és ez már kipróbált ötlet) továbbra is érvényesülni hagyom
a korábban oly nagy élvezettel alkalmazott kihagyásos szerkesztési technikát,
ami azt jelenti: nemcsak a regény hiátusa ásítozik majd ebben a könyvben,
hanem környezete is hiányokkal válik teljessé. Azaz: a Szembesülés voltaképpen
nem más, mint hosszabb-rövidebb fragmentumok hosszú sorozata. Ezért
is illik élére a választott Tsúszó-aforizma, amelyet itt vázolt elhatározásom
megszületésével nagyjából egy időben alkottam.
(Be kell vallanom, ezt a szaggatottságot azért szeretem annyira, mert
számos esetben kisegít, amikor „fogalmazásképtelenség” lép fel nálam:
belegabalyodom a mondatba, túlbonyolítom a képet, összekuszálódni látszik
az elmélet: olyankor gyorsan kiteszem a sokpontot: ...............................................................,
netán még egy-két közbülső vagy záró szóval érzékeltetni próbálom, hogy
miről is szólhatott volna a meg nem alkotott mondat, bekezdés, szövegrész.
Aztán lelkiismeretfurdalás nélkül újrakezdem az írást.)
*
Egyre kevésbé vagyok tisztában azzal: voltaképpen kicsoda a Szembesülés
szerzője...
Pontosabban fogalmazva: a különböző szövegekben szerzőként fellépő vagy
akként aposztrofált személynek melyek a megnyilvánulási formái és ezen
formák milyen viszonyban vannak egymással.
Mert hát miről is van szó?
a) Először is adott a valós, élő szerző, akinek a neve ott szerepel
(majd) a könyv címlapján, és aki nem más, mint megalkotója ennek a műnek,
kitalálója valamennyi ötletnek (ide értve magának a hiányregénynek az
éceszét is), írója valamennyi szövegnek (leszámítva a kevés számú valódi
idézetet – ezek esetében viszont a montázs mint egy speciális alkotói
folyamat eredménye minősül jogtulajdonának), kimunkálója a mű szerkezetének,
az alakok és az idősíkok rendszerének és mindazoknak... .........................................................................
b) Jól közelít ehhez a szerzőhöz a Werk írójaként szerepeltetett „én”,
ám mégsem azonos vele, már csak azért sem, mert valós személy nem lehet
maradéktalanul azonos ezen valós személy írásműben megjelenített alakjával.
Még a legőszintébben naplót író ember sem azonos minden vonatkozásban
a naplóba írt „én”-nel, hisz a naplóírás is egyfajta alkotói folyamat:
egyvalamit rögzít, másvalamit elhagy, akad, amit kiemel, s akad, amit
elhalványít. Tehát hiába lép fel a naplószerűség igényével a Werk, s
hiába egyes szám első személyben említi benne magát a könyv alkotója
(olyannyira, hogy magának a Werknek az írásáról is primer élményként
számol be – mint ezen sorokban is), ez a szerző mégis csupán leképezése,
szerepe (még ha jó közelítésű őszinte szerepe is) a voltaképpeni hús-vér
írónak.
c) Igen hangsúlyos annak a szerzőnek az alakja, akit az Előszó, az
Utószó és a Jegyzetek nevez szerzőnek. Valójában ez az alak azonban
már sokkal inkább szereplője, semmint szerzője a könyvnek. Az ő szerzősége
csupán a hiányzó, sehol nem olvasható regény szerzőjének szerepére korlátozódik,
még akkor is, ha e szerep számtalan helyen átfedődik vagy legalábbis
érintkezik mind a Werk „én”-jének, mind a könyv címlapján szereplő írónak
a személyiségével. (Lásd: utalások valódi szerzői művekre.)
d) És itt adódik az első komoly probléma: ebben a többszörös áttétellel
súlyosbított szereposztásban vajon „ki írja” (melyik „szerző”) az Előszót,
a Jegyzeteket, az Utószót? Ki az a szerző, aki szerzőnek nevezi a könyvben
nem szereplő regény szerzőjét? Kézenfekvő a feltételezés: ez a valaki
ugyanaz, mint aki a Werkben szerzőnek nevezi magát. És mivelhogy ez
itt éppen a Werk, máris jogosan fogalmazhatni így: én írom az Elő- és
Utószót, én alkotom a Jegyzeteket, és – mint magam is szerző – én nevezem
ezekben szerzőnek a hiányzó regény szerzőjét. Mégis: a Werk írójaként
egészen másként („őszintébben”) viselkedem, mint a többi járulékos szöveg
írójának szerepében!
e) S ha ezt mégis egy szerzőnek vesszük, akkor vajon ki írja az Életrajzot?
És kinek az életrajza ez egyáltalán? (Utóbb ez a probléma megoldódott:
Az Életrajz kimaradt a könyvből! – 1996)
f) A felsoroltak azonban még nem mutatnak teljes képet a szerzői szerep
multiplikációjáról. Az író folyamatos átlényegülése szereplőbe ugyanis
Oresztész alakjában éri el végpontját. Oresztész bármennyire is „csak”
szereplője a hiányregénynek, mégis átfedések, megfeleltetések egész
sora teszi egyértelművé szűkebb-lazább azonosságát az íróval: annak
valamennyi megnyilvánulási formájával. Helyezzük tehát, hogy tisztábban
lássunk, egy tengelyre a szerzői én többszöriségének különböző lenyomatait,
mégpedig a konkrétságtól az elvontság, a valóságtól a fikció irányában
haladva. Ilyen sorozatot kapunk:
BDK, e könyv írója >>>
>>> a Werk „én”-je, aki az Elő- és Utószót, a Jegyzeteket írta
>>>
>>> a hiányzó regény szerzője >>>
>>> Oresztész.
(Eredetileg szerepelt a felsorolásban az Életrajz szerzője is, utóbb
a hozzá tartozó szövegrészekkel együtt – kimaradt. – 1996)
*
..........................................bármi mást csinálok napközben:
hajt a szenvedély, hogy minél előbb asztalomhoz ülhessek. Éva időnként
el-elámul, szörnyülködött akkor is, amikor fél asztalnyi táblázataimat
mutattam, főleg, hogy az egyes cellákat különböző színű papírcetlikkel
takargattam le (utóbbiak színükkel és ábráikkal azokat a főbb motívumokat
jelölik, amelyeket a nem létező regény szerkezetét megjelenítő mezőrács
rubrikáiban kellett elhelyeznem).
*
Ma igen fontos elhatározást tettem. Eldöntöttem, hogy kihagyom a könyvből
az Életrajzot. Hetekig kínlódtam vele, elő-elővettem, belepiszkáltam,
aztán félretettem. Valami hat oldalnyi szöveg állt öszsze, de be kellett
látnom: kilóg a könyvből (és a lóláb). Ugyanis: a Szembesülés végső
soron azért születik meg éppen ilyen formában, mert Agamemnon és Egiszthosz
konfliktusát – és ezen konfliktus következményeinek Oresztészre tett
hatását – más formában képtelen voltam feldolgozni. Hiába az ógörög
környezet, a költői átlényegítés, a szerelmi szál túlhangsúlyozása és
az ideológiai-politikai-morális vonatkozások elhalványítása: mégis úgy
kerülgettem a lényeget, mint macska a templom egerét (vagy hogy is van
ez a szólás). Az eközben érzett tehetetlenség, az elkerülhetetlen kényszerpálya
szorítása csikarta ki belőlem végül a hiányregény ötletét, vagyis azt,
hogy a megragadhatatlan forró kása (na ugye: megvan) megírása helyett
magát a kerülgetést örökítem meg.
További szövegrészek már a jövő
héten
|