AMIKOR NYAKÁRA CSAVARODOTT A TÖRTÉNELEM

     Nem egészen három hónappal az 1956-os események után született. A családi legenda szerint október 24-én, reggel, amikor szerzőnk szülei és nagybátyja békésen költötték reggelijüket, berontott hozzájuk Kárpáti Laci, az örök bohém és fantaszta, és még a szokásosnál is magasabb fejhangján sipítozta: »Fiúk, ti itt reggeliztek, miközben a magyarok egymást ölik? Azonnal hagyjátok abba és gyertek velem!« Szerzőnk anyja, aki áldott állapotának akkor már hetedik hónapjában volt, önkéntelenül védelmezőleg a hasához kapta a kezét és rárivallt a cimborára: »Meg van maga bolondulva, Laci?! Nem látja, hogy reggelizünk? Különben is: hová mehetnénk?« A szerény, de ízletesnek látszó falatok egy pillanatra megtántorították az egyébként örökösen éhes, de most inkább a forradalmi hangulattól ittas Kárpátit, akinek kész terve volt: »Hogyhogy hová, hát át a határon, fel Pestre, rendet csinálni. Ölik egymást a magyarok...« A két megszólított fiatalember szeme összevillant, és bár még mindig sivítozó barátjuk ötletét eleve őrültségnek találták (át a határon? ezen? ahol még a madár sem?), az talán átfutott rajtuk: valamit esetleg mégis tenni kellene; ám bármilyen fordulatokat is vegyen a világtörténelem az elkövetkezendőkben, ezt a reggelit itt be kell fejezni.
     Szerzőnk ha mást nem is, a pillanat feszültségét megérezhette anyja hasában. Előbb szapora rugdalózásba kezdett, majd elunt testhelyzetén próbált változtatni, de ez olyan szerencsétlenül sikeredett, hogy köldökzsinórja megcsavarodott, azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy további nyugtalanságok esetén nyakára is tekeredhet. Ezt elkerülni akarván és a méhen túli világ titkos sugallataiból megértvén, hogy Kárpáti mégsem tudott ellenállni az elébe tett früstöknek és falatozni kezdett, így valószínűleg nem lesz apjából hősi halott, belőle pedig még születése előtt árva - nos, mindezt felfogván magzati elméjében: egészen január 17-éig nyugton maradt, amikor is nagyobb baj nélkül világra jött. Időközben Budapesten javában megtörtént a rendcsinálás, ha nem is úgy, ahogy Kárpáti elképzelte.

AMIKOR CSATLAKOZOTT A HADHOZ

     Bölcsődébe nem járt, óvodába is csak egy hétig. Ezt úgy bírta ki, hogy már az első napon papírt-ceruzát hozatott magának a bátyjával, és amíg a többiek »mindenféle hülyeséget« játszottak, ő egy sarokban rajzolgatott. Amikor déltájt ebédelni terelték őket, a nevelők kordonját áttörve a kerítéshez futott, és az életveszélybe kerültek energiatöbbletével át is mászott rajta, majd jajveszékelve futott hazáig. »Ki bántott, kisfiam? Megvertek? Fáj valami?« – aggodalmaskodott anyja, mire ő hüppögve: »Azt akarták, hogy ott ebédeljek velük«. Anyja megígérte, nem engedi, hogy máskor ilyen lehetetlen helyzetbe hozzák, cserébe kicsikarta az ígéretet, hogy szerzőnk másnap is elmegy az óvodába és ott is marad – délig.
     A hátralévő napokat valahogy átvészelte, eközben már csak egyetlen nagyobb trauma érte: egy délelőttön »kirándulni« vitték őket.
     A párbaállás és szabályzott utcai haladás nem igazán volt ínyére, de akkor ezt az ellenérzését még véka alá rejtette. Ahová igyekeztek: egy hatalmas (ismerjük az óvodások nagyság-érzékelését!) kertbe (voltaképp valami beépítetlen telek lehetett a Várhegy tövében, amelyet felvert a fű, az ezerféle gyom). Az ecet- és kőrisfák tövében le lehetett telepedni (ezt tették az óvónők), a gyerekek pedig csapatostul neki-nekiiramodtak a derékig érő labodának. Szerzőnket hosszú percekig lenyűgözte az ismert és ismeretlen gyomnövényeknek ez a burjánzó vadonja. Simogatta a mályva és a papsajt leveleit, leguggolt egy hatalmas keserűlapúhoz, s amíg a többiek azonnal »valami hülyeséget« kezdtek játszani üvöltve, ő hosszan figyelt egy roppant elegáns házicsigát, amely főúri méltósággal közlekedett egy földre hullott korhadó faágon.
     Aztán teljesen váratlanul beléhasított a szörnyű felismerés: innen, ahol most van, innen nem tudna hazatalálni.
     Szülei vagy bátyja nélkül még soha nem volt olyan helyen, ahonnan ne tudta volna pontos biztonsággal a házukig vezető utat. De most...
     Eluralkodó pánikhangulatát tetézte az a körülmény (és erről eddig elmulasztottunk szólni), hogy szerzőnk ekkor még nem beszélte az államnyelvet, s ezt, természetesen, nem saját hiányosságaként, hanem a csak államnyelvet beszélők fogyatékosságaként élte meg. Ez idő tájt érthetően még arról sem volt tudomása, hogy államnyelvből is kettő adatott e kiváltságos régió lakóinak, s hogy óvodai nevelői ennek ellenére egy harmadik jelrendszert, az egyik államnyelv önállósult, ám hivatalos rangra nem emelt helyi nyelvjárási változatát részesítik előnyben.
     A haza-nem-találástól való félelem olyan elemi erővel tört rá, hogy azonnal ott hagyta az addig nagy élvezettel figyelt arisztokrata csigát és óvónője elé állva a leghatározottabb hangon kijelentette: »El akarok menni. Vigyél haza!« Minthogy a felnőtt szerzőnk nyelvét nem értette, így nem is reagált rá, tovább beszélgetett kolléganőjével. Hősünk leadott egy figyelmeztető ordítást, aztán öklével nekiesett nevelőnőjének (persze a combjáig is alig ért), üvöltött, toporzékolt, aztán, a felnőtt reagálását meg sem várva, bömbölve a miniatűr vadon legfélreesőbb zugába húzódott, ahonnan aztán elő sem jött mindaddig, mígnem a többiek újra felsorakoztak párba állva. Ebből megértette: alighanem mégis elviszik őket innen, nem itt kell bevárniuk az estét, nem kell itt tölteniük az éjszakát, a holnapot és az összes eljövendő vasárnapot. Hüppögve csatlakozott tehát a hadhoz.”