Második napja, hogy ledobták a vonatról,
amit kíméletességből megállítottak. A két fegyveres egyáltalán nem volt
barátságtalan, inkább szomorúnak látszottak, amikor átvizsgálták iratait.
Tudja, ugye tudja, mondta a magasabbik géphangon, és mégis ide jött hozzánk.
Nem tudom. Mit tudnék? Nevetséges, mondta erre a nehezen lélegző alacsonyabb.
Ezt mindenki tudja. Óvatos légy, fiam, éppen most mondta Éva néni, hogy
az öccse elveszett útközben, pedig sokszor utazott azon a vonalon, minden
fát ismer, és most mégis.
Kipillantott a légyköpte vonatablakon. Egyetlen
fát sem látott erre, a sivatagosodó alföldi táj rezgett a forró levegőben,
nem lehetett tudni, meddig való, és mettől káprázat, a délibáb lefolyt
az égről, eláradt a rónán, fénylő felszíne fodrozódott. Gégeszél, villant
belé, a h-nál némább gégehang, az fújja a magáét.
KINEK A MEGBÍZÁSÁBÓL JÖTT? Inkább megbízás
ellenére, bizonykodott. Az a helyzet, hogy erre még sohasem jártam, és
hallottam sokaktól, milyen szép ez a vidék. Legyen eszed, ha ezek kérdezgetnek,
mondta a szeretője. Legyen annyi eszed, hogy úgy teszel, mintha nem lenne.
Én is megbántam, hogy okosnak akartam látszani. És ne mondj előttem semmit,
mert be kell súgnom mindent, amit hallok.
Nem súg a szél, némán fodrozza magát az izzó
levegő, de fa egy szál sem.
NEM FELEL? Dehogynem. Magamtól jöttem, önindíttatásból.
Az az oka, hogy látni akartam, milyen ez a vidék, és ebből a célból ide
kellett jönnöm. Hát ez két dolog, mondta szenvtelenül az alacsonyabb. Nem
verejtékezett, noha állig gombolt egyenruhájához bordó posztósapkát viselt.
Mindkét fegyveresen sapka volt. Ez a búr háború, de a búr kalap, az más.
Ez barett. Talán valami légió. A saját érdekében kérem, szólt a magasabb,
aki nem szuszogott, hanem sápadt volt, nedvesen csillogó arcának színe
rossz minőségű csomagolópapírt idézett.
A vonatban ócska kölni, áporodott dohány és
avas zsír szaga töltött be mindent. Az egész kocsiban öt ember utazott.
Ha megszólította őket, csodálkozva meredtek rá. Nyilvánvalóan igyekeztek
megérteni, mit kíván az idegen, de nem értették, az biztos, annyira üresen
bámulták. Némelyikük egy-egy szavát is igyekezett utánozni,
erre a többiek hangosan nevetni kezdtek, és még miután elhallgattak is,
csak úgy pukkadoztak, amikor tekintetük összetalálkozott. Mondja meg, kérem,
nógatta a magasabb, ki beszélt önnek erről az országról. Csak nem tilos?,
ingerkedett. Az attól függ, vetette közbe a magasabb. Ez szabad ország,
de mindent mégsem lehet megengedni. Arra válaszoljon, szólt bele a magasabb,
KI MONDTA, HOGY JÖJJÖN EBBE AZ ORSZÁGBA, KI MONDTA, ÉS MIÉRT MONDTA?
Fekete, fehér, igen, nem, adtam neked száz
forintot, mit vettél a pénzemen. Mit vettél? Fekete-fehér
kiscicát? A lánynak szokatlanul mély hangja volt. Szája aránytalanul nagy,
és kettéhasadt a feje, amikor nevetett. Kardvágta. Egy szablya futtában
mosolygósra sértette.
Kardvágtatás. Vagy kétezer kard vágtatott
rájuk a csatatéren. Arra ébredtek részeg álmukból, hogy megjött a halál.
Körülnézett. Itt vitézkedett a nagypapa. Nem féltél, papa? Ha az ember
megissza a hadirumot, jó csajkányit, hogy ki is löttyen belőle, nem fél
az ördögtől sem. Ordítottunk, és végtében – sokat mondok, ha egy volt –
vágtáztunk, mint az ördögök. Csúnya haláluk volt. Ez a lány az életem.
Szép halálod lesz, csak egy kicsit nagy a szája.
Nagytakarításkor is náluk járt, a lány porcicák
között mondta ki az igent.
Magam jöttem önindítózva, saját szakállamra,
mi ebben a különös? NEM FOGADOM EL A VÁLASZT. KI BESZÉLT ÖNNEK ERRŐL AZ
ORSZÁGRÓL? Rágyújtanak? Azt hiszem, itt valaki már régebben elhagyott egy
csomag rossz minőségű zsírt vagy faggyút. Nem érzik ezt a szagot? Mindenki
beszélt erről az országról. Mit tudom én? Ne gyűrögesse az útlevelemet,
vadonatúj. MOST KAPTA? Most váltottam ki. KITŐL KAPTA AZ ÚTLEVELET? Valami
nő adta ki egy ablakon. HOL? A rendőrségen. Nem mindegy? RENDŐRSÉGEN NEM
ADNAK ÚTLEVELET! Dehogynem. MI A KIBOCSÁTÓ SZERV NEVE? Ja? Belügyminisztérium.
Ha ez fontos, miért nem kell vízum a beutazáshoz? A vízumkérő nyomtatványon
mindig van ilyen rovat. Akkor tudhatnák, hol osztják nálunk az útlevelet,
mert abba beírtam volna. NE GYALÁZZA A NEMZETET! KI KÜLDTE MAGÁT?
A Jóisten. MAGA KATOLIKUS TALÁN?
Én egyike vagyok az ő egyháza legméltatlanabb
tagjainak, de azért MINDAZ, AMI EGYHÁZADRA VONATKOZIK, MINDIG TISZTELETREMÉLTÓ,
BECSES ÉS? és szent lesz előttem. NA LÁTJA? NEM LESZ. Dehogynem. KEGYED
REFORMÁTA, NEMDE? Nem! SZENT LESZESZ ELŐTTEM, ÍGY ÁLL: LESZESZ.
Átkozott leszesz bejöttödben, és átkozott
leszesz kimentedben.
A vonat pillanat ideig állt csak. Mire a két
fegyveresben felötlött, hogy talán nem esett elég nagyot, már eggyé olvadt
a környezettel. Pontnak sem látszott, ahogy pont láthatatlanul hevert,
de mire szemeit felnyitotta volna, már talpon volt.
A csomagolópapír-arcú azt kérdezte, MIÉRT
AKARTA LÁTNI, HOGY MILYEN EZ A VIDÉK, ÉS MI VOLT A CÉLJA AZZAL, HOGY MEGTUDJA?
Az elmélkedés módszere révén különbözik a
puszta gondolkodástól. Éva néni öccse bizonyára elmélkedett tehát, nem
pedig gondolkodott. Ha logikusan járt volna az agya, nem vállalkozott volna
olyan útra, ahonnan csak megtérni lehet. Nem érted, amit mondtam? Értem,
de hát más elmélkedni, és más gondolkodni valami felől, habár nincs kellően
megoldva a feladat, hogy az elmélkedés ne legyen szárazon racionalista
és sablonos, hanem hozzáidomuljon az egyes típusokhoz. Ezért van, hogy
a profán meditáció, vagyis a tökölődés, ami az elmélkedés egy változata,
nagyon is evilági, így se nem elmélkedés, se nem gondolkozás. Ha Éva néni
elmélkedni képes volna, akár teológus is lehetne. Ne beszélj szamárságokat.
Csakhogy gondolkodni még annál is képtelenebb, mondhatnók olyan hülye,
hogy az anális, ennélfogva se elmélkedésre, se gondolkozásra nem alkalmas,
tehát tökölődik, feltéve persze, hogy fogalmak, összefüggések és felismerések
nélkül is van szellemi tevékenység. Ejnye! Na, nem?
Szomorú szemük volt, különösen a papírsápadtnak.
Sajnálom, mondta, én is, mormogta a köpcös, dehát mit tehetnénk: más a
magánember, és más, aki szolgálatban van, mi pedig itt tisztünket látjuk
el, bizonyára megérti, ön Európából jött, és talán tényleg nem reformáta,
habár az mindegy. Vállat vont. Igazán mindegynek hitte. Látja, ez nem szép,
ahogy így félvállról véleményez, hiszen mi is beszéljük az anyanyelvét.
Nehogy bevedd azt a tésztát, hogy valami közötök lehet egymáshoz, ezeket
az alakokat azért fizetik, hogy becsapjanak. Itt annyira problémás minden,
láthatja, még nem értjük a másokéhoz való igazodást. Rosszul mondtam volna?
Nem tudjuk, mikor korrelálunk magukkal, mi így mondanánk. A PASAPORTJÁT
EGYELŐRE NEM ADJUK VISSZA. És miért nem? ELLENŐRIZNI FOGJÁK A MINISZTÉRIUMBAN.
ÚGY KÉPZELIK EGYESEK, HOGY MINKET BE LEHET CSAPNI! Hogyan gondolják? Útlevél
nélkül barangolok addig, ameddig eszükbe nem jut visszaadni? Mivel igazolom
magam? CSAK MONDJA, HOGY NÁLUNK VAN A PASAPORT. AKKOR UTÁNA TUDNAK NÉZNI.
Adjanak róla valami elismervényt, mivel én nem hiszem, hogy elegendő ilyesmire
hivatkozni. EZ HIVATALOS DOLOG, MIT KÉPZEL? Azt képzelem, hogy nincs joguk
maguknál tartani az útlevelemet. MINDENHEZ VAN JOGUNK. Mondja, miért kötekedik
a hatósággal? Nekünk ez a kötelességünk, és a világon mindenhol így megy
ez. Fel akarja ébreszteni a haragot, ami a miénk?
Mutasd azt, hogy hülye vagy. Csak úgy úszhatod
meg. Ó Margaréta, abból jó nem lehet, ha úgy teszek. Majd inkább elhárítom
őket. Tudod, hogy ők az elhárítók. Ha nem néznek hülyének, akkor be akarnak
szervezni. Nincs kiút előlük.
A megértés elmélete megpróbálja saját tapasztalatainak
segítségével közvetíteni a hagyományt. Margarétának éppen legelső kefélésük
közben kellett begörcsölnie ennek következtében, és rémülten így kiáltott:
KI KÜLDÖTT TÉGED IDE? Űzött a vágy, s előle hozzád menekültem, hogy béfogadj.
Ez megtörtént, ám a frászt hozod az emberre ezzel a viselkedéseddel. Nyugodj
meg, hogy folytathassuk. KI VAGY TE? Elfelejtetted, vagy mi az isten?
Valami feltűnt a láthatáron. Hogy kóbor ló-e
vagy kóborló ördögszekér, ami honos ezen a vidéken, nem látszott. Mivel
utóbbinak mozgásához szél szükséges, az pedig nem volt érezhető, valószínűbbnek
tűnt, hogy állat, nem pedig növény.
Viselkedjék, kérem, nyugodtan, pillanatig
tartó heves fájdalmat fog érezni, de utána soha többé nem lesz panasza,
azonban e kis műtét helyét nem tanácsos terhelnie. Jól van, abbahagytam
már.
Mit akarnak most? Adják vissza az útlevelemet!
NEM KELL KIABÁLNI. NEM FOG FÁJNI, CSAK MEGKÖTÖZZÜK, HOGY NE AKADÁLYOZZON.
A szenvedés mindenekelőtt azt a módot jelenti,
ahogyan a világ belenyomódik az emberi szellembe, amely önként és szükségszerűen
mindig kiteszi magát a világnak. Azonban a világnak kitettség tapasztalása
is szenvedés, úgy mondják. Nem szabadna kitenned magad egy ismeretlen világ
idegen dolgainak. A szenvedés negatív jellege abban áll, hogy a világra
való vonatkozásban az ember valamilyen, a világtól származó belső és külső
ellenállást tapasztal, amely megfosztja őt hatalmától.
NEKÜNK HATALMUNK VAN MAGÁT MEGKÖTÖZNI. Hiába
kiabál, nem hallják az emberek. Nincsenek itt, szólt a géphang, elmentek,
mert humanisták. SÚLYOSABB BÜNTETÉST ÉRDEMELNE, DE NINCS TANÚNK, MIVEL
A HUMANISTÁK ELMENTEK INNEN. Rosseb magát, sziszegett a köpcös, úgy beszélgetünk,
mint a barátok, pedig maga ellenség, és AZONNAL MONDJA MEG, KI MONDTA,
HOGY JÖJJÖN IDE! Rohadt humanisták, mind elmentek, és most itt állunk hatósági
tanú nélkül.
KI KÜLDÖTT RÁM?! Margaréta egész testében
reszketett, a sárga lámpafényben rezgett a cicije. Tényleg van gyereked?
Ezen meg sem látszik, mondta, és megmarkolta. Az asszony hanyatt vágta
magát, és sikoltozott: JAJ, DE ROHADTAK, HOGY MILYEN HÜLYE KURVA VAGYOK,
AKIRE CSAK ÍGY RÁ LEHETETT KÜLDENI EGY EMBERT! Biztosan igazad van, de
nem értem, mit kiabálsz. Engem nem kellett rád küldeni, magamtól másztam.
NE TETTESD MAGAD, MILYEN ÁLLAT LEHETSZ, HOGY ILYESMIRE HASZNÁLNAK! Mindenki
erre használt eddig: bedugni, kamaty, hazamenni, mert jön a férj vagy a
gazdag krapek. Mi ebben a kiabálnivaló? MÉG MOST IS KONSPIRÁLSZ! Tényleg
ennyire ártatlan vagy?, váltott ugyanoly hirtelenséggel Margaréta. Szegény
kisfiú, ennyire nem ismered a világot? Majd én vigyázok rád, jó?
NEM FOG FÁJNI, NE MOCOROGJON, MERT AKKOR TOVÁBB
TART. Mindig hordanak maguknál ilyen kötelet? Most ne beszéljen privát
emberként. Gyanánt. Ez officiális aktus. Összekötöznek. MEGKÖTÖZZÜK, EZ
SZABÁLYOS, HA NINCS A SZOLGÁLATOSNÁL BILINCS.
Ne hozz semmit, csak vigyázz magadra, kisfiam.
Éva néninek mondd meg, de csak ha már elmentem, hogy le van szarva. Nem
szégyelled magad?! Az édesanyáddal beszélsz! Éva néni akkor is le van szarva.
Mondd, hogy fehér lovon megyek, és addig nem veszek nőt magamhoz, amíg
az öccsét ki nem szabadítom a rabságból. Ne viccelj ezzel, nem tudhatod...
Majd megtérek, drága jó anyám, prampapam, majd ha a harcnak, ennek a harcnak
egyszer csak vége lesz!
A PASAPORT NÁLUNK MARAD. A HÁTIZSÁKJÁT MAJD
MEGKAPJA A KÖVETSÉGEN. Melyiken? AZ MINDEGY. ELLENŐRZIK, ÉS MEGKAPJA. Bocsánatot
kérek, ez a kötelességünk.
Ma meglátogattak, mondta Margaréta, rohadt
volt, azt kérdezték, ki vagy. Ezeknek nem lehet hazudni, megmondtam. Sokra
mennek vele; kik ezek egyáltalán? Hagyd abba, ennyire tudatlan ember nincs.
Vigyázz, mert ezek az emberek meg fognak keresni. Engem? Miért? MERT RÁM
VIGYÁZNAK, AZÉRT. NEM MINDEGY, HOGY KIVEL ALSZOM EGY ÁGYBAN. Ma ne menjek
el? Ne, mert lehet, hogy itt vannak a háznál. És mit tudnak csinálni? Mindent.
Érted? EZEK MINDENT! Nem akarom, hogy miattam bajod legyen.
Isten vele, szuszogta a köpcös, minden jót,
mondta a géphangú. Azután bokánál, csuklónál megragadták. Másnap Margaréta
üzenetet hozott: HÍVD FEL ŐKET EZEN A SZÁMON, TALÁLKOZNI AKARNAK VELED.
Úgy látszik, tényleg véletlenül találkoztál velem. Nem egészen, ugyanis
előtte megbeszéltük. Mit idegeskedsz? Értsd meg, semmi bajom sem volt,
úgy éltem, ahogy akartam, és akkor jöttek, hogy van ez az állás, és csak
figyelnem kell, de többet nem mondok, mert ez TITOK, ÉS HA MEGTUDJÁK, HOGY
ERRŐL BESZÉLTEM NEKED, EZEK KICSINÁLNAK.
Énekelni próbált, de gégéjéből csak szél fújt,
a kilehelt csönd belefúródott a ritka levegőbe: üveglap egy tóban, nem
látni, éppen csak sejlik, de ott van. Gégeszél, mélázott, és erősen fújt
egyet. Még legalább ötven kilométert kell megtennie, hogy elérje a hegyek
lábát, a fenyvesekhez. Éva néni azt mondta, az alföldön kígyó is van, homoki
vipera, nehogy oda menj kirándulni! A hegyeket akarom látni, anyám, azért
megyek. A vonat azon a helyen megy, ahol a nagyapád... Már mondtad, de
utánanéztem, mert emlékszem: egyvégtében hősiesek voltak. Milyen érzés
egy ilyen vitéz ember lányának lenni?
Nem hívtad fel őket? Te nem vagy normális!
Azonnal hívd! Várj, ne innen. Leviszlek kocsival, innen ne telefonálj oda.
A csomagolópapír-arcú elengedte. Nézze, itt
van a kulacsom, magának adom, jó? Miért adja? Nem szólítottam öreganyámnak.
Maga beteg lehet. Talán a félelemtől. Nem félek. Há? Na ne! Mind ezt mondja,
de hát én is félnék, meg a kollégám is, pedig ő már járt háborúban. Háborúban,
hol? Hát ezt itt úgy mondják. Veszélyes szolgálatban, úgy, hogy az ellenség
is lőhetett volna, ha történetesen nincs béke. Hál’ Isten, az van. Nem
kincstári, nem lehet bajom belőle. Igaz, bólogatott a szuszogó, de azért
mégse mutogassa, és főleg azt ne mondja meg, honnan van. Mindig csak kuss.
Apropó, KÍVÁN VALLOMÁST TENNI? Milyen vallomást? TÖREDELMES, FELTÁRÓ JELLEGŰ
BEISMERŐT. Na, gondolja meg! Hagyjanak békén! JÓL VAN, ÉN CSAK JÓT AKARTAM
MAGÁNAK.
Aggódni fogok érted, amíg nem írsz legalább
egy lapot, mondta az anyja, aki buzgó katolikus volt, és keresztet rajzolt
hüvelykujjával a fia homlokára. Isten segítsen.
Elkéstünk, sápadt el Margaréta.
Körülvették. Csak bámult: egyetlen arcot sem
tudott megjegyezni, se jellegzetes vonás, se karakteres jegy, még a szemük
színe is egyforma. Sötét és szúrós. Talán hárman voltak, talán öten. Érdeklődve
figyelte ezeket a hangsúlyozottan jellegtelen ábrázatokat. Szóval ilyenek.
Ezektől fél Margaréta. GYÖNYÖRŰ ASSZONY, mondta az egyik. NEM VÁLASZOL?
Nem kérdezett. ÖNNEK IS TETSZIK? Ki? A jellegtelen fakón elmosolyodott.
MARGARÉTA ASSZONY, TERMÉSZETESEN. Fekete, fehér, igen, nem, adtam neked
száz forintot, mit vettél a pénzemen? Gretchent? Ja. Kurvára ráfáztam vele.
NEM VÁLASZOL? De igen. NOS? Nem hiszem. TUDJA, HOGY MIT KÉRDEZTEM?
A mély hangú lánynak hatalmas szája volt,
és a fülei is eléggé termetesek, de nem álltak el, így könnyű volt leplezni
méretüket a frizurával. Ha nem lettek volna fülei, egy vidám pillanatban
körülröhögte volna a fejét. Szerencse, hogy jó hallása volt, megőrült volna,
ha ennyi küllemhibával és azzal a szép hanggal hamisan énekel.
Hallja, mondta jóindulatúan a csomagolópapír-arcú,
mi nem vagyunk ellenségek, DE MAGA AZ! Mi azonban rendesek vagyunk, és
ha ad valamennyi pénzt, hogy kifizethessük maga helyett a büntetést, meghúzzuk
a vészféket is akár, és akkor talán nem hal meg. Van pénze? Valamennyi
van. Valamennyi? Most jött az országba, még nem költhetett semmit. Ad a
vészfékezésre? Ha nem adok, elveszik. Adok, de össze vagyok kötözve. MEGKÖTÖZVE,
ÚGY VAN, EZ SZABÁLYOS, HA A SZOLGÁLATOSNÁL NINCS BILINCS. Tudom. Már mondta.
Vegyék le rólam a kötelet, adok pénzt. Nem kell, mi elvesszük. Takarékos
nemzet vagyunk, nem akarunk kétszer megkötözni egy embert. Átkutatta a
zsebeit. Csak ennyi?
Az alacsonyabb fegyveres, aki még mindig nem
izzadt, eltette a pénzt. Készen van?, kérdezte. VIGYÁZZON, MERT NEM MONDOM
KÉTSZER: MOST LETESSZÜK A VONATRÓL, AZTÁN NE TALÁLKOZZUNK. Akkor adja ide
az útlevelemet. A PASAPORT MARAD. Akkor pedig... HAGYJA EZT ABBA! IGEN?
A magasabb, akinek úgy csillogott már a képe, hogy zsírpapírnak tűnt, megrántotta
a vészféket. A szuszogó leguggolt, megragadta a bokáit, és abban a pillanatban,
amikor a vonat megállt, kirántotta a lábát. A hoszszabbik a csuklóinál
fogta, keze-lába összekötve, meghimbálták, és kidobták. A masiniszta kidugta
a fejét, hogy lássa, mi történt. Akkor a hosszabbik személy intett, hogy
mehetnek tovább.
TUDJA, NINCS EMBER, AKI NE KÖVETETT VOLNA
EL VALAMIT. ÖNRŐL MINDENT TUDUNK, EZT NE FELEJTSE. ÉN AZT TENNÉM AZ ÖN
HELYÉBEN, HOGY LEÍRNÉK MAGAMRÓL MINDENT, AZT IS, KIKET ISMEREK BARÁTILAG,
ÉS IDE ADNÁM NEKEM. Utálok írni, inkább itt helyben elmondok mindenkit,
aki eszembe jut, jó? EZ NEM MENTI AZ ÍRÁS ALÓL, DE MONDJON NÉHÁNYAT. Itt
van például Kende Ferenc. Csupa e a neve, szörnyen fantáziátlan. Ez mindjárt
három. NÉVROKON? Nem. Ez három. Most még hármat mondok, ma több úgysem
jut eszembe, hacsak Margarétára nem gondolok, mert ott van ő, a férje meg
a gyerek. Három a magyar igazság. MIT MOND? VÁRJON, FELJEGYZEM MAGAMNAK.
MI AZ, HOGY KENDE FERENC HÁROM? Van rendes, van idősebb és van ifjabb.
Ez mind Kende Ferenc. NE HADARJON! Mit mondott, nem névrokonai? Nem azok.
HONNAN ISMERI ŐKET? Az apám, a nagyapám és a bátyám. A szürke arc mozgalmasabbá
lett: a gallér felől vörös szín vidámította egyhangúságát.
Ezekkel holnap beszélned kell, jegyezte meg
Margaréta. Á, elfelejtem addigra. Meghülyültél? Ne cirkuszolj velük, mert
AKKOR NINCS KEGYELEM!
Gratia. Grácia szegény fejemnek; görögül kharisz.
Isten személyes jóindulata, és kegyelem e jóindulat hatása is: nem pusztán
isteni jelenlét, hanem meghívás az örök életre; büntetlenség és bűnre való
képtelenség. Az ilyen embert hívják hülyének. A kegyelemtanok abba buktak
bele, hogy a kegyelem mellett az ember szabadságát is fenn akarták tartani,
és a kettő egész egyszerűen nem pászolt. Drága spekulánsok, mintha a szabadság
nem éppen a valóságos kegyelmi állapot volna, csak hát a teológusok rablelkű
emberek, és mindig is azok voltak, mivel a dolgok egészét csak együttesként
tudták elképzelni, nem pedig egyazon létként. Ha szabadok lettek volna
valaha, tudnák, hogy a két dolog egymásban létezik. Az embert felejtették
el, a sokdimenziós lényt és annak szabadságát.
Utána a töltés aljához gurult emberre vetettek
egy pillantást. Kezüket a bordó barettsapkához rántották: tisztelegtek
az ellenség előtt. Ez magasrendű erkölcsiségre vall.
AZT MONDTA, NEM ROKONAI. Azt kérdezte, nem
névrokonaim-e, a rendes rokon nem név. NEM VITATKOZNI AKARTAM. ÍGY PERSZE
ÖNNEK IGAZA VAN. ÁM MÉG HÁRMAT EMLÍTETT, ÉS KÍVÁNCSIVÁ TETT. Margarétáékat?
Nem tudom, hány gyerekük van. Egy biztosan. HA MEG NEM BÁNTOM, ÉN KÉRDEZEK.
TERMÉSZETESEN NEM MARGARÉTA ASSZONY CSALÁDJÁRA GONDOLTAM. Kik is? Ja, Kende
Ferencné, ez is három. A jellegtelen arcú összerezzent.
Jó szolgálatot tett a kulacs, nem is gondolta
volna, hogy ennyi víz fér bele. Nem egészen világos a hatalom embereinek
logikája.
Anyu, baj lesz, ha nem találom meg Éva néni
öccsét? Ugyanis az a helyzet, hogy Ne szamárkodj, miért lenne baj? Hát
csak gondoltam, hiszen annyira szereti. Annyira szereti? A macska tudja.
Ne keresd inkább, csak magaddal törődj, ha már odamész. Kesztyűt hozzak?
Mondtam már, hogy Jó, tudom, de azt akarom, hogy szeress, és Éva néni is
szereti az öccsét, aki mindig kesztyűt hozott eladásra. Ejnye, fiam! Miért
baj az, ha egy gyerek igényli az anyja szeretetét?
HALLOTTUK, HOGY ÖN SZERET VICCELNI. MÁR TUDUNK
RÓLA. Ez csak Margarétától eredhet, ő hiszi, hogy állandóan viccelek. Ő
mondta, ez biztos. JOBB, HA NEM PROVOKÁL, SZÉLES HÁLÓZATTAL RENDELKEZÜNK,
MINDENRŐL TUDUNK ELEGET. Ne mondjam akkor a Kende Ferencnét? NE MONDJA,
KÖSZÖNÖM. Pedig felette szellemtelen e rengeteg e eme nyelvben, kellemetlen
kelepel fejemben, beleremeg, persze. ÖN SZELLEMES, KÉREM, MAJD ÍRJA LE
EZT IS.
Mit mondtak? Kik? A-a barátaink. A te barátaid.
Nem mondtak semmit, kézcsókjukat küldik, de ezt nem szabad átadnom, államtitok.
Mit kérdeztek? Azt, hogy az apám a rokonom-e. Nem tudnak ezek semmit.
A kulacs alján csak néhány csepp víz volt
már, tudta, mire legközelebb inni akar, telepárolog vele a kulacs, a víz
megissza magát. Egyre hevesebb lökésekkel támadta a gégeszél a hullámzó
délibábot. A távolban a kóborló valami erősen közeledett, de nem bírta
felismerni, a forró levegőben szétloccsantak a világ dolgai.
A világ nem egyszerűen eleve adott valóság,
hanem olyan, amit az ember maga is tervez és csinál. Olyan valóság tehát,
ami az embert saját empirikusan tapasztalható jelentőségében érdekli. A
világ tehát világi. És az benne a legvilágibb, hogy emberi megváltoztatása
nem evolúciós, mivel részint bűn, részint pedig a javításra való törekvés,
azaz gonosz és jó kívánságok eredője. A termodinamika és az optika a visszájára
fordul, ha ekkora a hőség, gondolta.
TUDJUK, HOGY KÜLFÖLDRE KÉSZÜL. Nyilván. Kértem
új útlevelet, ebből az következik. MEGMONDANÁ, HOGY HOVA? Persze. A világ
összes országába. NEM AKARJUK MEGAKADÁLYOZNI. Miért nem? AZT HISZI, UGYE,
HOGY NEM IS TUDNÁNK. Ezeknek annyira jellegtelen a fizimiskájuk, hogy képtelen
az arcuk. Pofátlanok.
A határon mindenesetre figyelt, nem követi-e
valaki, akit nem lehet azonosítani. Az, hogy nem vett észre senkit, megzavarta.
Nem hitte volna, hogy ennyire ügyesek.
Elindult a fenyvesek irányába, bár nem bízott
benne, hogy valaha oda érkezik. Már alig verejtékezett, annyira kiszáradt.
Kinyitotta a kulacsot: úgy volt, ahogyan előre látta. Bedugaszolta, és
dühösen a délibáb felé hajította. Szinte el sem engedte, amikor már megbánta.
Ha véletlenül találna vizet, hova teszi a tartalékot? A kulacs után ment.
Mint laméfüggöny, fényesen lebegett előtte
a táj. Két teljesen egyforma öltözetű, tipikusan jellegtelen arcú férfi
bukkant elő a gégeszél fútta fényességből. MI OTT VAGYUNK MINDEN KILOMÉTERKŐNÉL,
mondták egyszerre, és nyomban el is tűntek.
Az emberrel vele születik létének struktúrája
mint szabad akaratát kordába fogó szükségszerűség. Pusztulása kettős, mert
egyszerre érinti mint természetet és mint személyt. A vég befejezett léte
annak, ami önmagát létrehozni kényszerülő valóságként már a kezdettel együtt
adva van azért, hogy legyen. A vég a létezés egészéről rendelkező határ:
a mérhető lét befejezése, azaz visszatérés a nemlétbe, a teljes létezés
lét utáni állapotába. A vég ekképpen igazolja a lét előtti szükségszerű
állapotot, a végtelen létezés első stádiumát is. A vég tehát a teljesség
bizonyosságának kezdete.
Egy kantéroló asszony jött vele szemben, versbe
szedett kofaszöveggel kínálta szerelmi bájitalát. Menjen innen, förmedt
rá, eszébe sem jutott, hogy öreganyjának szólítsa. A banya sértetten elpárolgott,
nyoma sem maradt. A laméfüggöny hirtelen kettévált, a mögötte feltáruló
erdőből kis csapat jött felé. Élükön egy alacsony, kopasz férfi sietett
elé. Jó napot, mondta hajlongva, Éva néni öccse vagyok, megtisztelne, ha
elfogadná tőlem ezt a pár kesztyűt. Már értesítettek, hogy erre utazik.
Most megtalált a tisztelt úr, akár be is csajozhat, suttogta bizalmasan
hunyorogva, és kezét a szája elé kapva, erőltetetten, zárt szájjal vihogott.
Nem látta a kulacsomat? Kérdezte tőle ridegen. Dehogynem, ha az öné. Egy
idős hölgy kezében volt, szerelmi bájitalt kínált, ezek itt jól beszívtak
belőle.
A kis csoportból kivált egy jó tartású öreg,
akinek oldalán kard függött. Éva néni öccséhez lépett, és szó nélkül kettéhasította.
Mint vásott ruha, hullott le az ember, a helyén fiatal almafa támadt, ezüst
levelei csilingeltek, egyetlen termését, az aranyalmát egy szál drót tartotta,
szigetelés nélkül. Csongor?, fordult az öreghez. Nyavalyát, válaszolta
az, én a Kende nagypapa vagyok, engem már nem ismerhettél.
Rázendített a csinnadratta.
Itt a nászom is, katonapajtások voltunk ezen
a vidéken. Hé, gyertek!, rikoltotta, és tarisznyájából butykost húzott
elő.
Azok pedig megindultak.
Jött a vitéz nagypapa a kardvágta szájú, mély
hangú lánnyal, aki kezében fekete-fehér-tarka porcicát tartott, mögöttük
mindenféle náció hadfiai tolongtak véres fejjel, nyomukban kétezer kard
vágtatott, harci emlékek keltek életre, és katonabanda szólt, katonadalokat
játszottak, de később felbomlott a fegyelem, néger zene vette kezdetét,
csuda világ jött, máj bébi, elmúlt a történelem.
Öntöttvasból nem érdemes bársonyfüggönyt faragni,
mert rámegy az élet, vonta le a következtetést a nagy Tanbaba, és kilehelte
lelkét.
Nincsenek öreg bölcsek, vágta a törzsi gyűlés
véneinek szemébe az ifjú Tanbababébi, aki örökölt hatalmát arra kívánta
fordítani, hogy a maga bölcselmét szeretett falujára kényszerítse. Az öregek
morogtak, némelyik gúnyosan fel is nevetett. Másnap a nevetőkből lett a
vacsora. Akkor már csak azok nevettek, akiknek Tanbababébi viccet mesélt.
Uram, szólította meg egy titkosszolgálatos
törzsfi, megérkezett a bárka. Aktuális a kegyelem, jegyezte meg Tanbababébi,
és elmerengett, hogy a bárkán nem derül ki, ha mégis igazuk volt a véneknek.
A vének azt tanították, hogy az idő mint fizikai
folyamatok külső mértéke másodlagos a megismerésben, és ezért ezt a mértéket
is csak a szellem tudja kezelni, mivel nem más, mint a véges szabadság
változásának módja. Tanbababébit legjobban az zavarta, hogy megkoronázása
közben tanítója ezt súgta fülébe: vigyázz, uram, a létezés olyan kezdet
felől jön, amelyen a te szabadságodnak nincs hatalma. Hülye vagy, válaszolta,
neked már meszesek az agyereid. Meglehet, uram, bólogatott a tanító, aki
még nem tudta, hogy haldoklik, neked ezzel szemben nem meszesek ereid,
és hatalmad van. Emlékszel-e, mi a hatalom? Hát erre a legjobban, vigyorgott
Tanbababébi: a hatalom saját akaratomnak érvényesítése szabadságszférámnak
kiterjesztése által, akár mások ellenkezése dacára is. Na? Ezt tényleg
tudod, uram, bókolt a tanító. Ezt?, röhögött Tanbababébi, én még azt is
tudom, meddig élsz. Elővette pisztolyát, és lelőtte a pedagógust.
*
Visszament a helytartóságra, maga elé hívatta
a foglyot, és megkérdezte: Te vagy-e a zsidók királya? Az visszakérdezte:
Magadtól mondod ezt vagy mások mondják neked rólam? Hát zsidó vagyok én?,
tört ki erre a hivatalnok. A saját néped és a főpapok adtak a kezemre.
Mit tettél? Az erre kapott válasz gondolkodóba ejtette: Az én országom
nem ebből a világból való. Ha ebből a világból való volna országom, harcra
kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. Tehát király vagy,
állapította meg a hivatalnok. Ezt te mondod, volt a válasz, de én arra
születtem immár másodszor is, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Nekem
pedig több mint kétezer év múltán megint igazságot kell szolgáltatnom,
mondta amaz; ezzel kiment a zsidókhoz és kijelentette: Nem találom bűnösnek
semmiben.
A bűn döntés Isten akarata ellen, ezért a
bűn tökéletes belátással párosuló tudás és szabadság: az ember tudatosan
és szabadon megszegi a törvényt.
A tudatosan megélt szabadság bűn. Ezért a
bűn nem azonos a hatalommal, miáltal nem is igazi szabadság, ha nem áll
mögötte se szociálpszichikai bázis, sem pedig természeti erőforrás, tőke,
ipar és katonaság. A szabadság így megkülönbözteti az elnyomót az elnyomottól.
Az szabad, akinek nincs hatalma, illetve csak addig szabad, amíg a hatalommal
bíró, szabadságától megfosztott réteg elítélés útján még szabadabbá nem
teszi.
Ezt egybehangzóan állította a vének tanácsa.
Mindannyian úgy gondolták, a bölcsesség az ember erkölcsileg helyes megismerésének
alapbeállítottsága.
A helytartó szerint ez gyenge hohmec, és a
kezére adott személy semmiképp sem lehet apriori bűnös, mivel nem szabad.
Ezért a hivatalnok így szólt a zsidókhoz:
Íme, az ember!
Ez megdöbbentette a tömeget, hiszen a hülye
is tudta, hogy aki nem erről a világról való, az másik világról való, tehát
nem ember.
Elítéltet és vérengzést akart: pónem et circenzész!,
skandálta a választottak népe.
|