Következő (2001/2) számunk várható anyagai közül figyelmükbe ajánljuk: Berniczky Éva: A porzó konzul
Alla Bilo-Rak versei
Vári Fábián László versei lengyelül
Balla D. Károly versei lengyelül

 

Berniczky Éva:

A PORZÓ KONZUL

   Akkor még hallotta a kiszáradt hajszálerek pattogását, látta, amint színét veszített átlátszó folyadék áramlik a vénák felé, bőrén kicserepesedett a kietlenség, sorvadó lábát nem mozdították a beszüremlő zajok, nem vágyott az ablakhoz menni, bőre alatt mérges ízeltlábúak szövögették hálóikat, szöveteiben csomókba verődött az érzékelés hiánya. Kínlódva idézte fel, hogyan jutott az emeleti folyosóra, a kilincs nélküli ajtót ollóval lehet kinyitni, figyelmeztették előre, az utasításnak megfelelően elővette a portán kapott kicsorbított szerszámot, beillesztette a szárakat, tett velük egy fél fordulatot. Benyitott egyáltalán, vagy csak bogarak szaladtak a végtelenbe nyúló folyosón, arról szobák nyíltak a fejében jobbra, balra, honnan ilyen ismerős az ajtó nyikorgása, a sarkokba rakódott kitakaríthatatlan barnás lepedékbe ragadt szőrszálak? Akkor már nem érdekelték a válaszok, kabátzsebébe süllyesztette az ollót, leroskadt és megadta magát, néhány pillanat múlva a szállodaszoba rideg tartozékává változott, az ajtó résein átfújt a szél, ült a megvetett ágyon öltönyben, nyakkendőben, ölében egy tele üveg hideg töltött káposztával, elégedett lehetne, hiszen hosszas utánajárással sikerült szereznie egy alumínium kávéskanalat a végén szabályos kis lukkal. Durva spárgával szokták kikötni, el ne vigyék, de most kivételesen kibogozta a madzagot a teljhatalmú gyezsurnaja, holnapig, uram. Természetesen, biccentett, majd átlátva a helyzet komolyságát, valamivel magabiztosabban még egyszer bólintott, s biccentéseivel azonos szögben alig észlelhetően meghajolt, hátha azt értékeli jobban a slampos asszonyság, aki egyébként a földszinti folyosó végén egy közönséges konyhaasztalnál székelve uralkodott, bár a neki kijáró palást helyett hatalmas indigókék kardigánt viselt. A tekintélyes ruhadarab alázatosan követte az alatta szuszogó még extrább méreteit, a húsos lapocka tájékán és mellben majd szétrepedt, a folytonos feszüléstől a gomblyukak megnyúltak, nem tartották biztosan a gombokat, így a szobaasszony állandó foglalatosságként, mintha ezért fizetnék, szorgalmasan gombolkozott. A színe elé járuló alig merte tovább zavarni fontos teendőjében, ennek ellenére félénken elsuttogta nevét, Hollán Vidor, inkább lehelte, de mindenképpen szerette volna hálája fejében felfedni kilétét, újra és újra elmotyogta nevét annak biztosításaként, hogy megértette a harci stratégiát, miszerint reggel ugyanezzel a kiskanállal kavarja majd el a cukrot kávéjában az egész szálloda, ám addig egyetlen kivételezettként zsebre vághatja a szerzeményt, napkeltéig egyedül ő birtokolja.
   Ebben a tudatban egyre ügyesebben kaparászta az alkalmatlan eszközzel az üveg tartalmát, két falásra kapott be egy-egy tölteléket, annyira éhes volt, hogy nem zavarta a levelekre hűlt sárga zsír, hiába tiltotta el tőle az orvos, egy ideig még az agyonhajlított lukas kanál sem bosszantotta, egész nap nem evett semmit. Pedig úgy gondolta, kibírja holnapig valahogyan, ő, a kívülről érkezett nem kíván magához venni semmit ebből a világból, átvészeli valahogy zárt univerzumként, érintetlenül, most azonban megbonthatatlannak tűnő eltökéltségét a gyomorsav szétmarta. Kavarogtak benne a szoboravatás képei, az egyiken váratlanul megjelent a töltött káposzta, amely a visszautasított ebéd helyett literes üvegben, bánkában, ahogy Szidónia mondta, vándorolt a szigorúan bizalmas iratok alá. A káposztaszag akkor enyhe zavarokat okozott fejében, aztán megfeledkezett róla, mint egy enyhe migrénről, pedig a kékes üveg műanyag kupakkal a tetején egész nap ott lapult az aktatáskájában, ide is követte őt. Ahogy kezdett megtelni a gyomra, már szégyellte gyarlóságát, nem estek olyan jól a falatok, mint az elején, az egyre hidegebb tölcsér formájú töltelékeket mintha időközben mélyhűtötték volna, beleit és gondolatait elönti a jeges undor, meglazítja nyakkendőjét, késő, a hideg beléköltözött, nem ereszti. Hátára teríti az ágytakarót, ahogy meglebbenti, a textilből molyok riadnak, átható doh- és káposztaszag árad, továbbra is fázik, utazótáskájából előkotorja a hajszárítóját, elgémberedett kezével ügyetlenül dugja a villát a konnektorba, hosszan fújja arcára a sivatagi meleget, jó itt, nyugtatgatja magát. Ha választania kell, akkor inkább ez a borzalmas gyezsurnaja odalenn a folyosó végén, mint Szidónia.
   Látomásai fokozatosan csúsztak egymásra, időt hagytak a valóság átélésére, kivártak, majd alattomos hámrétegként rakódtak agykérgére egy óriás táránka sószemcsés pikkelyei, pisilő gyerekek egy kiszáradt kráter közepén, a repedésekben meszesedések, visszafordíthatatlan porlások a szökőkút peremén, megcsillannak a vízhiány csiganyomai a túlélés semmibe lógó oszlopcsonkjai között, kelni, a folyóhoz menni, feküdni, kelni, a folyóhoz menni, egyszerű, fenséges araszolások víztől vízig. Még fel sem fogta, hogyan került erre a partra, rémlett, hogy elsuhantak egy hosszú kocsisor mellett, néha felvillant emlékezetében az autókban ülők arcán a fásult tehetetlenség, beletörődötteknek látszottak, mint az állatkert vadjai a rács mögött. Elővigyázatosan elhessegette látomásait, tudta, hogy nem szabad az ácsorgók bőrébe képzelni magát, ezt az egyet nem szabad, ezzel bocsátották útjára, ideiglenesen zárolja lelkét, óvakodjék a fölösleges átérzésektől, mert akkor soha nem szabadul a fárasztó lelkiismeret-furdalástól, az elszívja erejét a valódi munkától, jegyezze meg, csak megfigyelhet, s az észrevételeit meghatározott időközönként továbbítja azoknak, akik majd hosszadalmas elemzés alá vetik jelentéseit. Képtelen töprengeni azon, mi lehet ennek a folyamatnak a végén, ha rágondolt, nyomban éles fájdalmak kínozták, így inkább gyomorbajosan meredt maga elé, szeme egybesült az arcával, egy tükörtojás ilyen, miután felvette formáját a forró olajban és végérvényesen kimerevedett, semmi más nem készíthető belőle, úgy marad - áll megváltoztathatatlanul, ahogyan a rendezvényeken az ő pozíciójában illik, hörgői megtelnek jelenléttel, a kiszorított levegő miatt víz alatti nyomás nehezedik rá, buborékok pattognak körülötte, mindenki tanúja, csak kilélegez.
   Amikor senki sem látja, végre sikerül észrevétlenül mély lélegzetet vennie, az anyja azt szokta ajánlani, ha elborítja a rosszullét, akkor lassan szívja be az életet, gondolatban követve a levegő útját, s ugyanilyen tempóban engedje ki az odabenn rekedt mérgeket, ez segít. De hiába vesz erőt a fel-feltörő szenvedélyen, a heveny rosszullét legfeljebb hasogató szenvedéssé alakul, különben errefelé igazán magas fokon szenvedhet bárki. Valami régi slágert gajdolnak fehér blúzos gézengúz gyerekek az éppen ünnepelt művésznek, a körben állók szeme párásodik, itt a két kezem, ez van nekem, a kis előadók még lelkesebben viszik félre a hangokat, a kiskosztümös énektanárnő derékban behajlik, versenyt zümmög tanítványaival, elégedetten dobja hátra a haját. Az jár jól, aki utasításra vághat rezzenéstelen arcot, ilyenkor még a begyűjtött dioptriákat is díjazhatja, feltolja orrán a szemüvegét, pókerarca nem árul el semmit, megússza valahogy, mint a veszedelmes fizikaórákat, időnként szólítják, mint az iskolában egykor, Hollán Vidor, konzul úr, emeli a kezét engedelmesen, jelen. És megkoszorúzza a helyi tűzoltóparancsnokot, a szép nagydarab embert, akinek a haja a feje tetejéről rég az orra alá csúszott pörge bajusznak, aki vasárnaponként verset ír, és dörgedelmes hangján oltás helyett tüzet szeretne gyújtani az emberek szívében. Szépen mondta, de szépen mondta, mit mondott, mit mondott, nyújtogatják nyakukat a vének, minek jön ide, aki siket, s így a vének hazamennek szégyenkezve, még aggódni is elfelejtenek, dehogy szólnak a tűzoltóparancsnoknak, pedig maholnap kidől az a hatalmas kőkerítés.
   A kerítést valóban nem sok választja el a kidőléstől, a szerzett tapasztalatok alapján Hollán sem tulajdonított túl nagy jelentőséget a mindennapos látványnak, errefelé ez nem szokás. Nincsenek nagy ügyek, ha valami porlani kezd, hát az a dolga, legfeljebb segíteni lehet abban, hogy mihamarabb részeire hulljon, a részeknek pedig nyilvánvalóan akad helye máshol, ahová beépülhetnek és kész. Mióta kinevezték, sokat fejlődött, eleinte félve slisszolt el az omladozó beton tövében, később a többiektől megtanult rezzenéstelen arccal elmenni mellette, beül az autójába, a kerítés és a házak közötti hely elég szűk, nem lehet megfordulni, Buracsok, a sofőrje kifarol, lassít, mert a rövidke zsákutca egy teknőben végződik, óvatosan kiemeli a kocsi farát, gyanús, sok minden gyanús körülöttük. Kezdetben azt hitte, Buracsok nem gondolkozik, nincs rá sem igénye, sem ideje, mással van elfoglalva, akárcsak a többi bennszülött, amikor pedig szabadul, már nem képes az elmélyülésre, agya tükör sima, a barázdákat kivasalja a hideg, újrarakja a hőség. De lassacskán rá kellett jönnie, semmi sem valódi abból, amit érzékel, még a Buracsok szaga sem. Buracsoknak határozott étteremszaga volt, ami egyébként természetes, hisz mielőtt hozzá került sofőrnek, esténként a Herdánál muzsikált. Egyetlen ruhája lévén cipelte magával a vendéglő savanykás, füstös, izzadt kialvatlanságát, s míg a Herdába tartókat déltájt az ajtóba kitett szék fogadta, annak egyezményes jeleként, hogy ebédidő miatt zárva tartanak, a konyhán még meg sem sült a snyicely, égett szaga már ott kísértett Buracsok nyomában, amerre megfordult. Egészen addig, amíg kiutaltak számára két szekrényt, két vállfát és egy vadonatúj szolgálati öltönyt, cipővel, zoknival együtt. Reggelente átöltözött, egyik szekrénybe beakasztotta saját ruháját azzal a világgal együtt, ahonnan belépett ide, a másikból hozzáöltözik munkaadójához, és dagadó erejével bedurrantja a kocsi ajtaját. A finom zárószerkezet nyekken egyet Hollán Vidorban, homlokát fájdalmasan felgyűri, orra csupa ránc, hunyorog, vaksin hunyorog, ennek meg mi baja, vonja meg a vállát Buracsok, s ettől kezdve még készségesebbé válik, a lábával vezeti az autót, a kezével beszél, bele-beleles a visszapillantó tükörbe. Minél kietlenebb, szürkébb, ködösebb a reggel, annál ragyogóbb napsütést képes ez a szélhámos elképzelni és belebeszélni utasába, vagy keserves átérzéssel éppen a sugarak hiányát felpanaszolni. Erre teremtették, erre találták ki, szinte bizonyos.
   Ahogyan Hollán Vidort egyáltalán nem arra, amire megpróbálták felkészíteni, mielőtt ide érkezett, felkészítés közben megszabadították azoktól a jegyektől, amelyekből felismerhető, amivel azonosulhat leendő környezetével, vagy amiben ő közösködhet velük, arra kötelezték, törölje ki fejéből az elraktározott élményeket. Miközben kidobálta lim-lomjait, néha vissza-visszalopott egy-egy darabot, többnyire azokból az eseményekből, amelyek a valóságban nem történtek meg vele, csak képzeletében éltek egyre elevenebben. A mániáihoz ragaszkodott leginkább, szívesen pörgette végig legkedvesebb rögeszméjének kockáit, az egyiken éppen disszidált, hogy író lehessen, mondjuk Bécsben, mert annál keletebbre egyáltalán nem tetszett neki ez a szerep. Sőt legszívesebben öreg íróként keltette életre magát, aki nem állhatja a fekete kalapos özvegyeket, mert szívtelenek és tudatlanok, s még a gyászév letelte előtt hatalmas bőröndbe rakják elhunyt férjük értékes bélyeggyűjteményét, amit mindig is féltékenyen gyűlöltek és gondolkozás nélkül elsétálnak az egésszel egy éppen meghirdetett árverésre. A tekintélyes öreg író akkor áll bosszút először a megboldogult nevében, amikor váratlanul megjelenik a licitáláson, és fillérekért felvásárolja attól a némbertől az általa kacatnak hitt kincseket. Aztán miközben az özvegy könnyedén leint egy taxit a Mariahilferen, mert azt hiszi, rendet rakott végre valahára, az író megtér otthonába kincseivel, átnyitja az ajtókat az egész lakáson véges végig és szétrakja valamennyi bélyegét, jut belőlük a zongora tetejére, beborítják a pamlagokat, a parkettet, az asztalokat, székeket, kosarakat, komódokat, időnként szétviszi őket a konyha nyitott ablakából a tátongó bőröndbe tartó huzat. Ilyenkor az író macskái megijednek, és mintha gyilkolnák őket, olyan vérfagyasztó nyivákolást csapnak, cikáznak keresztbe-kasba. Ha elcsendesednek a hirtelen szelek, a bélyegtulajdonos újra elmélyedhet, a megjámborodott macskák pedig újra kíváncsian követik mozdulatait. És eljő végre az író második bosszújának az ideje, amikor mások okulására a fekete özvegyről valamivel keletebbre megírja ezt az egészet egy regényben.
   Nem gondolták, hogy ilyen rettenetes ember, ilyesmik járnak az eszében, miközben szól a himnusz. Úgy állt, ahogyan szokott, kezét összekulcsolta maga előtt, ezzel a védelmet nyújtó jelzéssel, szája finom őrlését annak látták, aminek akarták, csak a véneket esett nehezére becsapni. Amikor felemelte fejét, összerezzent, a fekete Szidónia lejtett a mikrofon felé, a lejtett nem fedi pontosan a bemutatott cselekvést, de Hollán nem tudta eldönteni, a helybéli ügyeletes Lorelei mozgására milyen jelző illene leginkább, különben is a felvonuló nőszemély combjánál elakadt, a tekintélyes testrész betöltötte a szemét, megelégedett ennyivel, a mustrálásban egyelőre nem kívánkozott feljebb, így hallani se nagyon hallhatta, amikor a szónok megrezegtette hangszálait. Szidónia furcsán ejtette a szavakat, enyhe akcentussal, ha fontosnak vélte mondandóját, erősebbel. Úgy beszélt, ahogyan az ilyen rendezvényeken elvárták, nem lehetett rá odafigyelni, így az sem derülhetett ki, milyen badarságokat hord össze, az egybegyűltek fülébe ólom helyett időben vértanúkat, mártírokat, hősöket öntött, s azok odabenn nagy gyorsasággal megkötöttek, bekeményedtek. Nem tehetek mást, dünnyögte Hollán, és mert valóban nem maradt egyéb választása, elbűvölten merült el a hosszú combok kiterjedéseiben, így szemtanúja lehetett, amint a fekete özvegy harisnyáján megpattant egy szem, s még ugyanabban a pillanatban fel is szaladt, az ilyen nőket kockázatos hazavinni, mert ha meg vannak hatódva, leáll a biológiájuk, teljesen a hősök hatása alá kerülnek, élő embernek nincs velük mit kezdeni. Az özvegyben azonban, mint utóbb kiderült, másként keringtek a vágyak, mintha kulccsal húzták volna fel, akár a doboló plüss nyuszikat, utánjárásosan működött. Ó, korán megözvegyültem, azóta járok feketében, pedig balerina szerettem volna lenni, a lábam combban vastag, bokában esetlen, kicsit püffedt, tudtam, hogy sohasem leszek balerina, az apám mégis elhitte, hátranézett, büszkén mosolygott rám, suhantunk, fehér ruhában ültem a biciklije hátsó csomagtartóján egy lomha barna táska helyén, könnyedén lógattam a lábam, csacsogta, hangja a metszeteknél sírósan megbicsaklott. Hollán könnyedén meghúzhatta a láthatatlan cezúrákat a versben, most hallotta meg először azt, amit a fekete Szidónia döngicsélt, szeme bepárásodott, összezavarták, erre nem készítették fel, nem érzékenyülhetett el kellőképpen, mert Buracsok éppen befordult a zsákutcába és megállt a konzuli rezidencia előtt. Kikászálódtak, jóval az ünnep utánra járt az idő, de még mindig büntetlenül ráfoghat bármit az elmúlt órákra, a lemondott ebédmeghívást, az aktatáskában párolgó töltött káposztát.
   Megmutatnám a bélyeggyűjteményemet, köhögött zavartan Hollán Vidor, mert eszébe jutott, hogy ilyet az ő pozíciójában nem mondhat, meg aztán a valóságban nincs is bélyeggyűjteménye, amit hirtelenjében előkaphatna. Valamit mégiscsak ujjai közé kellett vennie, jobb híján az ablakhoz lépett, hogy behúzza a függönyöket, s mintha villám csapott volna ujjaiba, ujjai között a drapériákba, elöntötte a felismerés öröme, nem tapint semmit, mert nincs mit megfognia, a függönyök eltűntek, keze üresen lengett, élvezte a mozdulatot. Az első jóvátehetetlen hiba, amit nem hozhat helyre, az első esemény, amelyről nem írhat jelentést, nem csatolhatja a küldeményhez a nem létező függöny darabkáját, esetleg annak emlékfoszlányait mellékelheti. Mióta ide küldték, először érezte szabadnak magát, szaladt a többi ablakhoz és húzott, lendített, rolókat eresztett, rolettákat tekert, redőnyöket nyekeregtetett, spalettákat zárt, míg tökéletesen be nem sötétített, akkor aztán hatásosan fordult meg, a pantomimművész fülig-mosolyával. Ebben a házban nincsenek függönyök, hová tették a függönyöket, kapta arca elé a kezét szégyellősen Szidónia, mint akinek letépték lepleit, s ott áll meztelenül, kiszolgáltatottan, rezgő mellbimbókkal, fekete harisnyában, amelyiken felszaladt egy szem. A fekete özvegy lassan résnyire nyitotta a száját, ajka megrándult, mint egy tűheggyel megbökött orsós féreg, majd a vérpirosra festett szelvényeket a füle irányába húzta, kétszer csak próbaképpen hangtalanul, az aranykeretes tükörben nézte mimikáját, aztán tele tüdőből sikítani kezdett. A visítozásra működésbe lépett az épület riasztóberendezése, azonnal előkerült Buracsok, s mert érzékeny hallása miatt nehezen viselte a hangzavart, ölébe kapta a szirénázó nőszemélyt. Ügyesen lehámozta róla harisnyáját, és mint egy pók, villámgyorsan felszedte a leszaladt szemet, semmi baj, kislány, meg is lennénk, s már pakolta volna tovább a megreparált Szidóniát a főnöke ölébe, ha az meg nem futamodik. De Hollán Vidor addigra lélekszakadva rohant ki a szobából, le az emeletről, a földszinten bemenekült a gardróbba, magához vette az előírásnak megfelelően készre csomagolt utazótáskáját, kinyitotta a széfet, kicibálta belőle aktatáskáját, s csomagjaival, amilyen gyorsan csak tehette, kiverekedte magát az épületből, a kertből az utcára. A ritkuló levegőből érezte, nem maradhat tovább, el kell mennie innen, hogy legalább egy napig ne legyen konzul, különben pillanatokon belül beépül ebbe a parasztbarokkba.
   Amikor kora reggel leadta a szálloda portáján a kellékeket: a kulcsot, az ollót és a lukas kanalat, már teljesen beszámítható állapotban volt. Megértette, hogy erről a világról, amelynek ha rövid időre is, de teljes értékű részévé vált, nem írhat többé kívülállóként jelentéseket, mégis visszaindult. Letörten poroszkált, abban reménykedett, eszébe jut valami remek ötlet, hová is legyen ezután, ha legalább valaki útját állná, elvenné tőle ezt a két dög nehéz táskát, helyettük elcipelhetné innen az életét, menekülhetne, szökhetne, disszidálhatna. A zsákutca közepéig ért el, visszanézett, hátha az utolsó másodpercekben megjelenik mögötte egy a sok rosszarcú ember közül, feltartóztatja, s elintézi neki mindezt, azonban akárhogy erőlködött, senki sem mutatott hajlandóságot arra, hogy kövesse és megtámadja. Vészesen közeledett a rezidencia felé, nem mert felnézni az ablakába, attól tartott, odafönn megjelenik összeölelkezve Buracsok és Szidónia, hevesen mutogatnak, hallja ostoba vihogásukat, látni nem lát semmit, lekapta sokdioptriás szemüvegét, megingott a fehér épület, azt hitte, szédül, pedig csak a kőfal indult meg mögötte, hintázott egy keveset, aztán részeire esve hatalmas robajjal temette maga alá a szökőkutat, a pisilő gyerekeket, a csigákat, oszlopokat, a táskákat. A félelmetes zajok elültek, a törmelék felvette békés formáját, a réseken végigfutott a borostyán, mint egy visszafelé pergetett katasztrófafilm legelejéről a vészjósló idill, a menekülő egyszer csak eltűnt, belemosódott a leszálló porba, szájából csicsóka nőtt ki, alig bomlott ki a szirma, a porzók közelében máris fekete pók ólálkodott, egy éppen odakeveredő természetjáró azonnal észrevette. Óvatosan közelítette meg, leült az egyik kődarabra és lélegzetvisszafojtva meredt a csodára.


Alla Bilo-Rak

Keresem magamat

Mindig akadna pásztor
Vadat igázni akolba rendre
Hadd higgye el a pára
Így szabadulhat s nem menekedve

Mindig akad egy -lógus
Vágyaidat hogy összeterelje
S hiszed hogy üdvösséged
Általa lész törvényre emelve

Isten is akad mindig
Rettegni tőle és bízni benne
És uzsorás is kerül
Hogy váltsad lelked kis hitelekre

Férfi is ím adódik
Kedvét hogy lelje lihegve benned
S te sikoltva hazudj kéjt
Foganásra váltva unt szerelmet

Eső is hullik mindig
A szomjúdan szikkadó vetésre
S a halálban is bízhatsz
Percre pontos lesz az érkezése

Csak az nem jön el soha
Akit várton vársz örök ideje
Csak magadra nem találsz
Az ÉNre aki mondaná hogy TE

 

Az én Főnixem

nem hiszem hogy megtalálna
szárnyaimat visszavarrná
angyalarcom felmutatná
hamvaimból visszavárna

szárnyaimat visszavarrná
vágyaimmal messze szállna
képzeletem lenne vára
visszajárna szárnyam alá

angyalarcom femutatná
minden titkot felém tárna
fiúk után velem járna
bűbájomat ápolgatná

hamvaimból visszavárna
szoknyafodrom igazgatná
máglyámat is maga rakná
tűztáncot is velem járna

nem hiszem

 

Végzetem

Indulnék újra, meztelen akár,
És bőröm vetkezném a néma fákra,
Nem bánnám, hogyha kígyó mar halálra,
Nem rémít már a Sátántól-halál.

- Légy szeretőm! - bár Jézus násza vár,
Én büszkén rúgnék fel erényt, akárha
Szekérkét a húzni fáradt pára,
Ha futni hívja túlról jött madár.

És lennék elhagyott, halott szavak
Hazája lenne felnevelő fészkem,
Elégedett lehetnék már egészen,

- De törne újra rám a sors, a vak,
Indulnék vissza: hív a végzetem,
S látnák a fák, hogy csontom vetkezem.


László Fábián Vári

Przy grobie Gyuli Illyésa

Z dala od Ojczyzny,
czujšc bliskoœć twojego grobu,
Ciebie się pytam,
po cóż to wszystko?
Jakbyœ nie mówił po stokroć,
może na próżno mówiłeœ,
po tysišckroć biada
tym, którzy
języka własnego nie majš,
bo słowo już w kšciku ust się czai.

Nie możesz wiedzieć
kim jestem,
bo tylko poprzez pytanie
wzlatuje myœl:
"Którego ludu dzieckiem
przygarniętym jesteœ?"

Od samego poczštku
w genach to nosimy:
ojczyzna, łono matki
mleko matki, język ojczysty.

Jesteœ nasz!
Wyrywa się nam z krtani,
zawsze, gdy płacz z nas wytryska
gdy rzecz idzie o najważniejsze:

Na naszych krnšbrnych ustach klamrę
powagi wypal ognistym piętnem,
i zachowaj nas, błagamy,

jedyny języku nasz ojczysty!

Kiedy dziecko...

Kiedy dziecko się spodli,
Jego dziadek długo za nim patrzy,
Koœlawš laskš znaki na piasku
Kreœli w zamyœleniu, czy sił starczy.
Z rysunków można rzecz wyczytać
Chłopca czekać mu już próżno,
Już skoœne deszcze go wbiły
Na krzywy, pusty krzyż przydrożny.

Tylko wšs mu drgnie, kolana mięknš,
Gdy słyszy szepty ciche za sobš.
Sam nie wie dlaczego to zrobił
Plejadę dokarmiał kukurydzš.
Stary kapelusz na czoło mu opada:
Jak mógł go spotkać taki wstyd!
Patrzy przez mgiełkę dymu z fajki
Wydaje mu się, że widzi krzyż.

Bierze do ręki stary budzik,
Nastawia na rano, na szóstš
Liœcie na cmentarnych drzewach
Zadrżały, wzruszyły przestrzeń pustš.
Następnego dnia znów idzie, laskš się podpiera,
Wystukuje niš ukradkiem kilka słów -
Idzie, bo woła go koœcielny dzwon -
Ich adresat to sam Odkupiciel Bóg.

 

Reasumujšc

Boże, spraw, bym mówił odważniej,
zawładnij niebem nade mnš,
bo może za Twojš sprawš, Twoim wstawiennictwem
ja też urodziłem się poetš,
jak ci,
którzy "mimo wszystko"
starajš się, próbujš
z materiš się zmagajš
chcšc pokazać
musi wytrzymać -
nawet jeœli straszy Syberia
człowiek próbuje godnie iœć,
szeptem o zasadach z sobš rozmawia,
wchodzšc w tajemnic groty,
by jakoœ się wyposażyć,
bo go powiozš
jako husarza ppanc.
do Europy - daleko.

Oby pękło serce Ziemi,
niech zaklęcie
dalej sięga!
Protest słowem i literš
komu tu potrzebny i kto wart?
Mówiš tylko półgłosem,
powtarza cała gawiedŸ:
nie będzie tu wolnoœci
ponad normę i przepis.
Tłum to podchwytuje,
zgadza się bez słowa,
choć kłamstwo czuć z daleka
a i słów skargi nikt nie szczędzi!
Nasze pióropusze we krwi,
a z muz naszych dziwki.

Łatwiej zatem klšć czy płakać?
Tam do czarta,
cóż mi po tym,
stare dzieje - nic mi po nich.
Złoty wiek?
nigdy nie wróci,
Księżyc tylko œniegiem prószy

tam gdzie tej jedynej rzeki nurt.

Przekład Szczepan Woronowicz


Károly D. Balla

Apollo

Nie wróż, Pytio i nie wpadaj w trans, bo
wszędzie znajdziesz te, które przyjdš po tobie,
każdy myszołów nosi w sobie œmierć ostrodziobš,
z pępka œwiata unoszš się smrodliwe opary
stron ukrytego œwiata, drobiny piasku raniš poœmiertne
maski, œnieg zaœ przykrywa rzędy psich trupów.
Po pelerynach spływajš martwe œwiatła wielkich miast,
z zatęchłych szaf wyzierajš czyjeœ oczy,
ktoœ zdechłš salamandrę chowa do kieszeni.
Może emocje wróżšce rozkosz kryjš się
dziœ w każdym najmniejszym drgnieniu, tak jak.
Pada œnieg, pada œnieg, słychać dŸwięk tršbki.
Na fałdach wydm widać jak kruszy się przeznaczenie,
œnieg zakrywa krzywš gębę potępienia.
Może emocje wróżšce rozkosz kryjš się
dziœ w każdym najmniejszym drgnieniu, jednak.
Całego czasu nie wywiruje pijany bšczek naszego
dziecka, tylko chrabšszcze zdychajš
na dnie baniek po oleju. Pada œnieg, pada, tršbka gra.
Błękitne kryształy dajš nam poczštek życia.
Białe maski nasiškajš czerwieniš potępienia,
powoli oplatajš mnie miękkie macki przeznaczenia.
Nie wróż, nie wróż, Pytio, nie wpadaj w trans.
Widzisz, oto nieskazitelne dziewice i czarne baranki,
To one będš jutro złożone w ofierze.
Pada œnieg, pada, tra-ta-ta-ta.
Œnieg zakrywa macki przeznaczenia, tak jak.
Tra-ta-ta-ta, jednak.

 

Picasso: Aktor

kto jest twoim szminkierzem kto cię przygotowuje któż
zakłada wam maski na twarze skšd wcišż opada ci na twarz puder zapomnienia usta kto ci składa w tępy grymas uœmiechu
skšd się biorš te fałszywe gesty skšd mimika jak z gumy ta
postrzępiona pokora to samounicestwienie bez zdecydowania
kiedy zanika przepada kiedy nie wiedzieć czemu obraca
się w proch
kto jest twoim szminkierzem co zwykło cię wykańczać złoœcić
kiedy przestajesz panować nad sobš i mocno mdli cię narodowo
zdrada ojczyzny zaœ czyni z ciebie maniaka stajesz się uparty
przechodzisz na cudzš własnoœć twój upadek jest widoczny
w poniżeniu stajesz się obojętny ale i obserwowany nieobecny
kto jest twoim szminkierzem gdzie szyjesz te piękne szynele
utkane z kłamstw pokaż to przecież nie ciuch lecz dokładna
mapa Europy Œrodkowej tam do kata gdzie sš linie załamań
wskaż miejsce gdzie nad Dunajem prawo kruche jak łupinka? kto
jest twoim szminkierzem kto przemalowuje cię na obywatela i
ile czasu jeszcze będziesz trzymał zamkniętš garderobę
kiedy wreszcie wyjdziesz na podium popatrz z wrzaskiem czeka
na ciebie szanowny bo lew pożarł właœnie tresera dwóch cyrkowców złamało kark nożownik trafił sztyletem w serce swojego
dziecka jesteœ potrzebnyszminkę musisz mieć położonš pierwsza klasa

 

Przełożył Szczepan Woronowicz

 

Oldal eleje

NetPánSíp

UngParty NetCafé