A madár váratlanul elrúgta magát az ágtól, majd
izmos szárnyával maga alá kanalazva a levegőt elrepült. Az ujjnyi vastag
ág lengett egy darabig, végül megállt. A vízszagú csönd kesernyésen párállott
a holtág fái között. A töltés kopott gerincén a túloldal erdősávja kandikált
át, mintha az öreget lesné, aki a parton guggolt. Hátulról egy derékban
megrogyott krumpliszsáknak tűnt. Hosszú kabátja a combja alá gyűrődött,
de az alja még így is a csombékos, nyirkos földre ért. Feltűrt gallérja
és a kalapja közti résen őszes daróchaj lógott ki, mint valami foszló matractöltelék.
Arcát a térde közé szorította, bal kezével pedig átkulcsolta, szinte átölelte
guggoló önmagát. Rajzolt. A jobb kezével időnként megtámaszkodott, s ekkor
látni lehetett a markában szorongatott náddarabot. Hegyes-szálasra tört
végén gombócba állt a homokos föld. Pont a partszegélyre kuporodott le,
mintha nem érdekelné, hogy a víz és a szél úgyis tönkreteszi a munkáját.
A másik nem a töltés felől érkezett, és nem is a
fák közül. Úgy látszott, ismeri az öreget, mert pár lépésre megállt tőle,
és szárazon köhintett néhányat. A rajzoló ügyet sem vetett rá, tovább bámulta
a fövenyen bontakozó ábrát. Amaz csalódottan járkált fel-alá, egyre gyorsabban,
s minden fordulónál meglóbálta hosszú, csontos karjait. Végtére megtorpant,
talán mondani akart valamit, mire a kuporgó széles mozdulattal lecsapta
a nád végére tapadt földet. Loccsant egyet a víz. A jövevény, aki eddig
sem közelített túlságosan az öreghez, egészen a töltés aljához húzódott,
s egy szárazabb fűcsomót kitapogatva leült. Tettetett közönnyel bámulta
az ólmos eget, letépett kórók szárát rágicsálta, és felcsippentett kavicsokkal
dobált meg egy rozsdás betonoszlopot. Az öreg kikezdhetetlen, szoborszerű
pózban guggolt tovább. A másik – ki tudja miért – felkacagott, felpattant,
és ismét az öreg háta mögött kezdett ténferegni. Megpróbált átkukucskálni
a kalap és a váll rajzra vetülő résén, de ahhoz nem ment elég közel, hogy
bármit is lásson. Pech, fújtatott, és idegességében a hónalját vakargatta,
kabáton keresztül. A zsebéből szürke rongyot kotort elő, és ingerülten
beletrombitált. A fülcimpáját morzsolgatta. Dudorászott. Az öreg mindezenközben
moccanatlanul gugyorgott műve fölött, mint egy hatalmas kabátba csomagolt
fatuskó.
– Bravó, tehát igaz! – szakadt ki az idegesebbikből
a gyanúsítás, és a hangja végigszállt a vízen, csak a kucorgó öregben nem
vetett hullámokat. – Igaz, igaz, igaz… – gajdolta már-már eszelős örömmel.
– Tudtam én, hogy nem fog sikerülni. Elsőre egészen egyszerűen nem megy!
Nincs tapasztalat. A mindentudás édeskevés, annak is van variánsa. A dolgok
elhajlanak, a dolgok mögötti dolgok mögötti dolgok mögötti… – és táncra
perdült, s hol kecsesen, hol idétlenül szökdelt az öreg közönyös háta és
a töltésoldal között. Most, hogy mert beszélni, ömlöttek belőle a szavak,
rekedten, mohón.
– A por: üres. Használhatatlan. Adj neki lelket,
mégis por marad, aki emlékezni fog a szélre, amely ezerszer szórta szét,
és ott fog viszketni benne egymillió szemcséjének valahavolt külön élete.
Teremteni?! Csak túldíszíted vele a létet! Merő haszontalanság, ha mondom
– ekkor lehajolt, összekapart egy kis földet a markába, megköpdöste, jól
összeszorította, és nyitott tenyerén a magasba emelte a piszkos, vonagló,
visító masszát. – Az élet: szenvedés! – jelentette ki diadalmasan, és hatalmas
ívben a vízbe hajította a kínlódó lepényt. De az, még mielőtt eltűnt volna
a mélyben, megállt egy pillanatra a víz tükre fölött, megkeményedett, majd
porrá omlott.
– Minden a te törvényed szerint van, ugye? Az a
bajod, hogy nem tudsz veszíteni! – kiabálta az öregnek a másik. – Nagyon
is jól tudom, hogy miben mesterkedsz! Felsültél az emberrel, hogy úgy mondjam
eltoltad őkelmét, és azóta új terven dolgozol.
A part locsogott, s a fák finoman, alig hallhatóan
ropogtak. Mindketten tudták, hogy menniük kell. Az öreg végre felállt,
s akkor látszott, hogy milyen valószínűtlenül magas. A másik hirtelen és
könnyedén ellebbent a földtől, és cikázva próbált a rajz közelébe férkőzni.
Megváltozott, állati hangon visította: – Mutasd a tervet, segíthetek! Rengeteg
ötletem van, együtt többre mennénk… – és hadart, könyörgött, utálattal
és alázatosan, míg elnehezülve aláhullott. Beleolvadt egy keskeny árnyék-patakba,
amelyik a fák közül folyt ki, s oda húzódott ki nyomtalan. Az öreg viszont
egyre nőtt és mind áttetszőbb lett, mintha alakja végtelen hártyává nyúlt
volna, kristályüveg tisztaságú, már-nem-is-létező, kerettelen ablakká.
|