Mint
a valóságtól, épp úgy eltér a regény a görög történelem tényeitől és
a mitológia hagyományaitól is. A szereplők puszta nevükön és sorsuk
egy-egy mozzanatán túl nem sokat örököltek ókori elődeiktől. Az egyezések
és különbözések valamennyi vonatkozásának feltárása már-már lehetetlen
vállalkozás lenne, és mindenképpen túlmutatna a jelen kereteken. A legszembetűnőbb
eltéréseket azonban talán érdemes megemlítenünk.
A görög drámák úgy tudják, hogy Oresztész és Elektra
testvérek: mindketten az argoszi királyi pár, Agamemnon és Klütaimnésztra
gyermekei. Apjuk összeesküvés áldozatává válik: hatalomra törő unokafivérét
a királyné bújtja fel a gyilkosságra, és Egiszthosz el is veszi a törvényes
uralkodó életét, trónját – és feleségét. Elektra segítségével a száműzetésből
hazatérő Oresztész bosszút áll a trónbitorlón és az áruló édesanyán.
A Szembesülésben más a szereposztás.
Egyedül Elektra van a helyén; ő is csak annyiban,
hogy itt is Agamemnon és Klütaimnésztra leányaként látjuk viszont. Nincs
azonban szó sem erőszakos halálról, sem bosszúról – és a szereplők viszonya
is más. A közéletből kiszorított Agamemnon életét súlyos kór oltja ki,
s Klütaimnésztra megözvegyülvén egyedül neveli tovább Elektrát, miközben
gyanakvással és idegenkedéssel figyeli a nagy rivális, az olümposziak
kegyét végleg elnyert Egiszthosz működését, sikereit, talán még boldog
családi életét is. Ennek a másik családnak a gyermeke Oresztész, aki
fiatalemberként (két évvel Agamemnon halála után), mit sem tudva a szülők
ellenségeskedéséről – váratlanul találkozik a kamasz Elektrával. A kapcsolatukban
rejlő feszültség a regény fő mozgató erejévé válik, olyan befolyássá,
amely megszabja számos fejlemény jellegét és irányát. A testvéri szál
hiánya ellenére tehát az Oresztész–Elektra összetartozás sok mozzanatában
emlékeztet a görög tragédiák fatális egymásrautaltságaira.
Hasonlóan: az azonosságok és az eltérések sokaságát
fedezhetjük fel a további szereplők esetében is. Püladész, Oresztész
jó barátja például szinte semmiben nem emlékeztet ógörög prototípusára,
mégis ő lesz az, akivel – mint Euripidésznél – Elektra egy időre összeköti
életét. Vagy: a regényben Elektrának nincsenek lánytestvérei, ám tragédiákbéli
nővérének, Ifigéniának a mintájára a szerző megalkotja Elektra bátyját,
Ifigént, aki az apai gének ifi örököseként Athénban pályázik költői
babérokra.
És így tovább: egyezések és eltérések sűrű hálóján
ami fennakad, az mind-mind a regény szerves elemévé épül.
A mitológiai neveken kívül, mint látjuk,
a Szembesülésben előfordulnak görögös névkreációk is, például: Darrávia,
Nannénia, Irmész, Zióta, Tertisz, Arisa, Koldia – a fontosabb szereplők
közül, vagy olyan epizódfigurák, mint Vardiosz, a történészprofesszor,
Petróciosz, a macedón költő, Vresgábiász, a janicsárból lett félisten,
vagy Fódosz, a néptribun. Külön kategóriát képeznek a latinos hangzású
nevek: Benediktusz, Juliánusz, Fábiusz, Dercenzienzisz, Izselikusz (ők
mind Agamemnon tanítványai). Emellett mai nevű szereplőket is találunk,
például Ágnest és Júliát (akik Elektra megjelenési formáiként tűnnek
fel a műben), illetve az Elektrák szerepét a regény utolsó harmadában
átvevő és elmélyítő Évát, továbbá mellékalakokat. Hogy itt tudatosan
kialakított nómenklatúráról van szó, igazolja ezúttal csupán két mondatnyi
idézet: „Oresztésznek Ágnes volt az első Elektrája” és „Elektra volt
Oresztész második Évája” (az Elektra- és Éva-kategória elemzését az
Utószóban olvashatni).
Szabadon kezeli a szerző a helységneveket is. A regény
fő helyszíne Oresztész és Elektra szülővárosa: Argosz. Tágabb értelemben
Argosz annak a vidéknek, tartománynak, közigazgatási egységnek (egy
írótárs szavával: „övezetnek”) a neve, amelyet a regény itt élő szereplői
többnyire szülőföldjüknek, hazájuknak tekintenek. Hellasz történeti
földrajzának ellentmodva ugyanezen tartomány másik jelentős városa Korinthosz,
a két idős hölgy, Darrávia és Nannénia lakóhelye. Korinthoszi születésű
továbbá Júlia, Éva, Püladész, a két grácia: Tertisz és húga, továbbá
Cimessza és más mellékalakok. A harmadik fontos város: Athén. Elhelyezkedése
a regény sajátos álgörög térképén egyértelmű, világos: az argosziak
fővárosuknak tekintik a gyönyörű metropoliszt, holott útlevelet kell
váltaniuk, ha oda akarnak utazni. Ennél sokkal nehezebb Spárta értelmezése.
E toponíma egyfajta távoli, idegen világot jelent, olyan helyet, ahonnan
az argosziak számára elfogadhatatlan elvárások és tendenciák szűrődnek
be. Ám mielőtt bármely kínálkozó azonosítás csapdájába beleesnék a Nyájas,
említsük meg, hogy az Olümposz is szerepel a műben, alig félreérthető
jelentéssel. Hogy Spárta és az istenek lakhelye milyen viszonyban áll
egymással, világítsa meg újra egy idézet: „Az olümposziak többsége,
így maga Zeusz is spártai származású volt. Aki máshonnan, például Argoszból
vagy Korinthoszból került a halhatatlanok közé, annak a spártaiak között
minduntalan bizonyítania kellett rátermettségét, elkötelezettségét,
azt, hogy méltó az istenségre. Erre leginkább úgy nyílott módja, ha
saját származási helye fölött gyakorolhatta hatalmát. Így tett a janicsárból
lett félisten, Vresgábiász is, amikor Korinthosz helytartója lett. E
minőségében megerősödvén a Spártától mentalitásában, hagyományaiban,
vallásában erősen elütő Korinthoszra épp spártai mentalitást és hagyományokat
igyekezett ráerőszakolni, élve az olümposziak mindenhatóságával. A hivatalában
hozzá forduló földijeivel csak spártai nyelven volt hajlandó érintkezni,
magát a spártai nyelvszokás szerint szólíttatta meg, és a hasonló magatartást
elvárta valamennyi alattvalójától. Olyannyira, hogy – ezt szem- és fültanúk
egybehangzóan állították – a hozzá hasonlóan tősgyökeres korinthoszi
Csandosszal, a helybéli napilap főszerkesztőjével még magánbeszélgetései
során is spártaiul váltott szót. Nem csoda hát, hogy Zeusz szívesen
látta az Olümposzon, s amikor a korinthosziak végre kiutálták városukból,
akkor Vresgábiász felfelé bukott, Argoszba került nemzetiségi háromnegyedistennek.”
Az említettek mellett megtaláljuk
a regényben a történelmi helyszínek közül Thébát, Delphoit, Alexandriát,
de a Nyájas figyelmét itt inkább egyrészt a kreált földrajzi nevekre
hívnánk fel (az Argosz melletti üdülőhely, Nevikosz, vagy a Korinthosz
melletti folyó, a Borzsosz), másrészt arra, hogy gyakran feltűnnek létező
mai településnevek is, Argoszból Athén felé tartva például Oresztészék
kocsija Nyékládházánál tér rá a hármas főútra. Megjelenik egy hosszabb
epizódsor helyszíneként Odessza (Oresztész és Püladész itt látogatja
meg a tanulmányi gyakorlatra ide vezényelt Elektrát) és Szuhumi, az
abház főváros is (ide Oresztész már Évával utazik el), továbbá más helyszínek.
A toponímák említett három kategóriája közül (más értelmükben használt
görög nevek; álgörög nevű valós helyszínek; saját nevükön szereplő valós
helyek) egyikbe sem illenek a régies vagy kicsit torzított formában
használt, netán régi latin nevükön szereplő városok, mint például Eriván,
Szimferopolisz, Vilna, Agria.
Mint ahogy a szereplők és helyszínek neve esetében,
úgy minden más vonatkozásban is keverednek az ókori vagy kreált szavak
a mai hétköznapiság rekvizitumaival (farmernadrág, fénykép, rágógumi,
metró stb.), illetve az újkori műveltség és a modern szubkultúra fogalmaival.
Ágnes például egyszer ezt találja mondani: „Szerelem az, ha Bachot úgy
játszom, mintha Liszt lenne”, Nannénia korinthoszi papnő pedig az Apollóra
történő hivatkozások közt váratlanul Németh Lászlóról kezd beszélni:
„Ne a regényeit olvasd, azok nem egyebek, mint egy-egy szociológiai
elmélet szépirodalmi demonstrációi. Vedd elő a drámáit, vagy még inkább
a tanulmányait. Megvan neked A minőség forradalma?” Az Athénba érkező
Oresztész meg éppenséggel a Help c. Beatles-filmet nézi meg a Filmmúzeumban,
zajos tinédzserek csoportjába keveredve. Át- meg átszövik a regény szövegét
a legkülönbözőbb jellegű idézetek és utalások, Aiszkhülosztól Jim Morrisonig,
Homérosztól Tsúszó Sándorig, Szapphótól és Alkaiosztól Bodolay Kláráig,
Platóntól Orwellig és Szentkuthy Miklósig. Találunk egyidejű célzásokat
ókori és mai tudományos elméletekre (mondjuk Ptoleimaiosz nézeteitől
a génsebészetig), felbukkannak Arisztotelész és Heidegger, Demokritosz
és Wittgenstein eredeti és torzított filozófia tételei, gyakoriak a
nem ritkán összemosott utalások évezredekkel ezelőtti és huszadik századi
történelmi eseményekre.
Mindezek nem véletlen anakronizmusok, hanem a szerző
alkotói koncepciójának megfelelő stílusjegyek. A teremtett írói világ
kontextusában nem is hatnak zavarólag, inkább csak megbizsergetik az
olvasói fantáziát, amely így kénytelen folyamatosan készenléti állapotban
maradni, miközben a befogadó pótlólagos intellektuális élményhez jut.
És ez az élmény, tegyük hozzá, nem merül ki a fogalmak azonosításában,
az időben össze nem illő elemek leleplezésében, hanem az értelmezés
mélyebb rétegeiből fakad. Miközben ugyanis tudatunk – például – Agamemnon
tógája és tanítványainak farmernadrágja között oszcillál, aközben felszínre
kerülnek olyan összefüggések, amelyekről... ................................................................................................
|
Az
általános megjegyzések után szóljunk a regény írói előzményeiről.
Szerzőnk munkanaplójában négy opusz szerepel Szembesülés
címmel.
Az egyes számú mellett ez a műfaji meghatározás
áll: drámakísérlet. Sajnos mára megállapíthatatlan, valóban csupán
kísérletről volt-e szó avagy a teljes mű is elkészült: az író archívumából
csupán 6 kéziratoldal került elő. E kevéske (ráadásul nem is öszszefüggő)
szöveg aligha alkalmas a behatóbb elemzésre, ám annyi feltételezhető,
hogy Oresztész és Elektra történetének színpadi feldolgozása valószínűleg
meghaladta az akkor huszonhárom éves fiatalember alkotói erejét. Minden
bizonnyal Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész példája is nemcsak
inspiráló, hanem gátló tényezőként hatott. Talán a klasszikus elődök
egyszerre magasztos és nyomasztó példájának a következménye, hogy
– a későbbi feldolgozásoktól eltérően – a drámatöredék lapjain egyetlen
mondatnyi átemelést vagy egyértelműbb utalást sem találunk, amely
az ógörög mesterek műveiből eredne. Mintha a szerző kínosan vigyázott
volna arra, párbeszédeiben még véletlenül se csengjenek vissza a veretes,
időmértékes sorok. Szereplőit modern, kicsit talán túlzottan intellektuális
nyelven beszélteti. Elektra például ilyeneket mond: „Míg gyerek vagy,
a család mikrovilágának patriarchális tekintélyelvűsége mint hegyezett
cölöpöket, úgy veri le benned az evidenciákat, s te botorkálhatsz
mindaddig közöttük, amíg emberfeletti felnőtt-munkával ki nem nyűvöd
valamennyit, avagy egy nemes gesztussal fölibük nem emelkedsz, feloldódva
egy magasabb rendű dialektika tágasabb koordinátarendszerében”; vagy:
„Meghasonlottságod nem annak a viszonyrendszernek a kialakulatlanságából
veszi-e kezdetét, amelynek végpólusain szüleink jellemének szélsőségei
szikráznak égő magnéziumként, elvakítva téged és mindazokat, akik
készek feltételezni: az üdvözüléshez csak egyetlen, jellemünk irányultságával
eleve kijelölt út vezethet?” stb. Oresztész meg szinte kizárólag aforizmákban
és bölcseleti okfejtésekben beszél: „A tehetség egyetlen igazi ismérve,
hogy feltétlenül megismerszik”; „Az igazán szerencsés embert a sors
szeszélye nem azáltal teszi kiváltságossá, hogy eleve veszélytelen
röppályákra vezérli, hanem olyan módon, hogy mindig csak egyetlen
hajszállal téríti el a személyes tragédiák fertőzött gócaitól”; „Nem
hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor,
ha a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek.
A szeretet és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal,
hogy melyik kap legitimációt és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy
a szeretet temploma tövében ott burjánzik a tiltott bűn és a fel nem
számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett is virágozna a tiltott
erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a kiirthatatlan
szeretet”, „A Semmi két részből áll. Az egyiket úgy hívják, hogy Valami,
a másikat úgy, hogy Isten”, „A létező világ nem egyéb, mint két nemlétező
tragikus karambolja”. Nyelvezeténél sokkal kevesebbet tudhatunk meg
a mű dramaturgiájáról, csupán bizonyos utalások mutatnak arra: drámai
összetűzések, katartikus megvilágosodások helyett a darabot bizonyos
(főleg morális) elméletek mind teljesebb kifejtése mozdítja előbbre,
miközben a szereplők hatalmas fehér vásznakkal elválasztott üres terekben
bolyonganak. (Nehéz eldönteni, hogy ez utóbbi elképzelésnek volt-e
valamilyen köze az Esztergályos Károly rendezte Szerelmem, Elektra
c. Gyurkó-darab televíziós adaptációjának színpadképéhez, illetve...
............................................................................................
A kettes számú Szembesülés mindössze egyetlen évvel
született később a drámakísérletnél. A 37 kéziratoldalt kitöltő írás
műfaj-megjelölése a szerző munkanaplójában: kisregény. Ha el is fogadjuk
e meghatározást, hozzá kell tennünk: sokkal inkább a későbbi nagyregény
vázlatával, hosszúra nyúlt szinopszisával van dolgunk, amely kiegészül
néhány fejezet kidolgozott „előfogalmazásával”. (Meg kell említenünk,
hogy ezek a szöveg-előképek nem egyszer – talán tömörségük, prózaibb
hangvételük, természetesebb mondataik okán – művészileg erőteljesebbeknek
tűnnek, mint a végső változatban olvasható, gyakran túlbonyolított
megfogalmazások. Ezért a regényhez fűzött Jegyzetekben általában megadjuk
a vonatkozó részletek „eredetijét” a kettes számú verzióból.) Csaknem
készen kapjuk a tíz évvel később keletkezett nagyregény szerkezetét
is, azzal a különbséggel, hogy míg ott 9, itt csupán 5 részre tagolódik
az írás, és a részeken belüli fejezetek száma és sorrendje sem mutat
a későbbi műben megfigyelhetőhöz hasonló szigorú szabályszerűséget.
Lényeges eltérés továbbá az is, hogy a második Szembesülés egyértelműen
a „három Elektra” párhuzamára épül, és a „három Éva” vonalrendszere
még vázlatos megjelenítést is alig kap. Kevésbé árnyaltan bontakozik
ki e korai verzióban Agamemnon és Egiszthosz ellentéte is: túlontúl
sok az érzelmi elem, a tetten érhető elfogultság. Oresztész itt mintha
még elfogadná a méltatlan választás kényszerét és a maga számára érvényesebbnek
tekintené az egyik magatartásformát a másiknál. A végső változat e
tekintetben sokkal tárgyilagosabb.
A hármas számú Szembesülés-kísérletet a szerző öt évvel a dráma-próbálkozás
kelte után novellaként iktatta munkanaplójába. Ez a besorolás jóval
problematikusabb, mint a második opusz kisregényként történt definiálása.
E harmadik mutáció ugyanis nehezen tekinthető önálló műnek, s ha mégis,
műfaját esetleg így lehetne meghatározni: „Kulcsmondatok egy megírandó
regényhez”. Mert hát miről is van szó?! Arról, hogy a szerző nagyrészt
nominális és tőmondatokra redukálta korábbi szövegét és elhagyott
belőle minden cselekményt, minden kitérőt. Amenynyire csak képes volt,
lecsupaszította a lényeget, megfosztotta minden felszíni jelenségtől,
és sűrítményét igyekezett elvont kategóriák tégelyeibe löttyintve
interpretálni. Ez a tizenkét kéziratoldalnyi tömör szöveg egyszerre
visszataszító és megkapó. Esztétikai érzékünk inkább elriad, tudományos
kíváncsiságunk ellenben vonzódik. Az írás a maga nemében rút és ijesztő,
mint egy csontváz, ám alkalmas arra, hogy tanulmányozva megértsük:
hogyan működik valamely test, ha izmok, inak, bőr és szőrzet fedi
el a megtartó vázat. E végsőkig redukált szövegnek egyébként – ha
szétszórva is – a legtöbb mondatát megtaláljuk a regényben (ahol az
„eredeti” megfogalmazás külön is érdemes figyelmünkre, utalunk rá
a Jegyzetekben), néhány esetben pedig kisebb részletek, bekezdések
is változtatás nélkül vándorolnak át egyik műből a másikba. Az itt
következő fragmentumok például betűhíven épültek be a regény IV. részének
3. fejezetébe, a Júlia-szerelem jellemzéseként: „Aztán: rövidülő csókok,
hosszabbodó levelek. A kétely rohamai. Lebomló szerelem, szakadó szálak.
Megreped a föld és a lélek kifekélyesedik. Hamvaiba hulló repülés,
a Főnix ígérete nélkül. Irreverzibilis elmagányosodás”; és: „Mögöttes
motivációk. Miértek miértjei. Boncasztalon a világ. Az ok-okozat egyeduralma.
De mindez önmagáért. Elemzés az elemzésért. Viviszekció okozta lelki
orgazmus. Még, még! Le a mélybe. A gyökerekig. Az alapállapotú elemekig”.
Nos valóban, mintha „alapállapotú elemeket”, lecsupaszított kulcsszavakat
és mondatpremisszákat kapnánk, amelyek egyenként vannak felfűzve egy
bonyolult viszonyrendszer meredező vázára.
A négyes számú Szembesülés, a voltaképpeni nagyregény (ha sorszámot
nem említünk: erre gondolunk), tíz évvel a kisregényváltozat (és tizeneggyel
a drámakísérlet) után született. Kiterjedéseit, szereplőinek sokaságát,
a helyszínek változatosságát, az időintervallumok szélességét, egységes
(de igen variábilis) stílusát, a problémák széles felvezetését és
árnyalt bemutatását tekintve kétség kívül valóban regénynek tekinthető
ez a 19 szerzői ívet kitevő írás, még akkor is, ha alig van cselekménye,
ha hiányzik is belőle mindenfajta szokványos regényelem: nincs ún.
társadalom- és korrajz, nincsenek tájleírások vagy egyenes alakábrázolások,
direkt jellemzések. A szöveg egészében nem találunk egyetlen egy valódi
párbeszédet sem!
Az írásmű regényessége tehát nem a történések hömpölygő részletezése,
nem életutak aprólékos bemutatása és nem egy szélesen felfestett történelmi
vagy társadalmi tabló révén mutatkozik meg, hanem abban a sűrű szálú
összeszövöttségben, amelynek köszönhetően minden alak, minden epizód,
minden cselekményszilánk egyazon rendszer funkcionális elemévé épül.
(Erről bővebben az Utószóban térünk ki.)
Itt kell szólnunk a négyes számú opusz néhány olyan jellegzetességéről,
amely a korábbiakhoz képest... ...................................................................
...a névhasználatra vonatkozóan. A legszembetűnőbb a görög nevek helyesírásában
végre megteremtett rend. Elektra neve például azelőtt hol így, hol
hosszú magánhangzóval szerepelt: Élektra. A regény már csak az ékezet
nélküli változatot alkalmazza. Oresztész apjának a nevét négyféleképpen
használta addig a szerző: Egisztosz, Égisztosz, Egiszthosz, Aigiszthosz,
ám innen kezdve csak az Egiszthosz alak fordul elő. Püladész, Klütaimnésztra
is el-elvesztette korábban nevének ‘e’ betűjéről az ékezetet, de itt
már teljes az egység. Csakúgy, mint bizonyos álgörög nevek esetében
(Irmesz–Irmész, Tretisz–Tertisz). A következő névváltoztatás már nem
is annyira formai, mint tartalmi. Elektra harmadik megjelenési formájának
az előző verziókban külön neve volt: Evelin; a regényben viszont ez
a szereplő magának a kategóriának a nevét viseli, így a Nyájasnak
minden alkalommal el kell döntenie, ha az Elektra nevet olvassa, hogy
az általában vett „elektraságról” van-e szó (mint pl. ebben a mondatban:
„Mindenkinek megvan a maga Elektrája”), avagy az elvont lényegi tartalom
hús-vér alakban realizálódott formájával („Ahogy Elektra leszállt
a buszról...”). Akad eset, amikor a szerző maga teszi egyértelművé,
miről szól: „Oresztésznek Elektra volt a harmadik Elektrája”.
Említettük, hogy korábbi változataitól eltérően
a Szembesülés végső verziója meglehetős tárgyilagossággal interpretálja
Agamemnon és Egiszthosz konfliktusát. Míg a kisregényben Oresztész
elkötelezi magát az egyik magatartásforma mellett, a másikat pedig
elutasítja (és a novellában a szerelmi szálra összpontosítva megkerüli
a problémát), addig a nagyregény ezt a kérdést árnyaltabban, sokoldalúbban
traktálja. Egyértelmű ugyan, hogy Oresztész továbbra is az olümposzi
hatalommal szembeszegülő mentalitást preferálja, ám az azzal együttműködni
képes és hajlandó, Argosz érdekeit így képviselni igyekvő magatartást
sem ítéli el teljes egyértelműséggel.
A kisregényben Agamemnon még „csak” áldozat, Egiszthosz
pedig „csak” az olümposzi parancsok végrehajtója, aki, beépülvén a
zeuszi hierarchia felsőbb szintjébe, maga is hatalmi ambíciókat táplál,
s aki személyes indulatoktól (féltékenység, bosszúvágy) indíttatva
alkot véleményt, sőt ítéletet környezetéről. A regényben finomodik
a kép. Agamemnon mártíriuma ugyan nem szűnik meg, ám fény derül arra
is: hol, mikor, mely áldozatok voltak (lettek volna) elkerülhetőek;
illetve, erkölcsi szempontból: igazolható-e bármiféle mártírium akkor,
ha az önfeláldozás gesztusán túl az ifjú tanítványok is vesztükbe
sodródnak, ha megkeseredik és kiszolgáltatottá válik a család, ha
barátok vesztik el állásukat.
Agamemnon áldozat-volta mellett a Szembesülésben
áldozattá válik maga Egiszthosz is: miután összeroppan felette a zeuszi
hierarchia és Argosz egésze egy kiszámíthatatlan, romlott világ felé
tendál, megérti: évtizedes szerepjátszása, bősz együttműködése az
olümposziakkal fölösleges volt. A régi hatalom magára hagyta, az új
tudomást sem vesz róla; az argosziak elfordultak tőle, mert arcára
ráégett az álarc, s ezt oly hirtelen próbálta lerántani, hogy valódi
bőre érvényességét is vele tépte. Az az elégtétel sem adatik meg számára
– mint Agamemnonnak holtában is –, hogy valaki is mesterének tekintse.
Még tulajdon fia, Oresztész sem adhat számára végső és megnyugtató
feloldozást, amelyet amúgy sem fogadhatna el attól, aki magáénak vallja
az agamemnoni örökséget, aki beoltódott az Elektrák tekintélyt romboló
ellenanyagával, aki barátainak tekinti a Tanítványokat, s aki újra
és újra mélységes megdöbbenéssel veszi tudomásul mindazokat a meghasonlottságokat,
amelyek... .............................................................................
Új életmű megteremtésébe is kétes eredmények reményében
kezd Egiszthosz: a múltat, a spártaiak hódítását, a kronoszi és zeuszi
érát mélységesen elítélő és kigúnyoló írásait nemcsak korábbi működésének
tényei hiteltelenítik, hanem mindennapi aktuális kijelentései is,
amelyekben visszakívánja a számára kiváltságokat biztosító régi zeuszi
rendet. Ez még akkor is igaz, ha eközben a saját szerepét is átértékelni
kényszerülve... ..........................................................
...(Mindez már jóval a regény fő idősíkján túl történik, akkor, amikor
Oresztész... ..........................................................
...és ezeket a főleg családi környezetben elhangzó megnyilatkozásokat
értetlenül figyeli, mert nem hiszi, hogy a lelki szabadság hiányát
bármiféle konfort... .....................................................................
...ugyanakkor csak legritkább esetben – nem úgy, mint az Elektrák
idején – veszi a bátorságot, hogy ellentmondva és a múltat fejére
olvasva... ..................................................... ...Úgy
véli, a közélettől történt visszavonulásával Egiszthosz pontot tett
..................................................zek ellenére megérti
nosztalgiáját.)
A kisregény-Szembesülés tehát voltaképp még Agamemnon
alakjának állított emléket. A nagyregény ezzel szemben már két esendő
ember más-más előjelű kudarcának történetéhez szolgáltat szomorú adalékokat.
Az elmondottakból azonban korántsem következik... ...................................
...vagy Oresztész lelkiismereti vívódásairól (mert hisz amaz apai
kiváltságoknak ő is haszonél... .........................................................................
Így a regény alapproblémája nem Agamemnon és Egiszthosz
konfliktusában ragadható meg, hanem abban, hogy ez a konfliktus hogyan
képeződik le az Oresztész–Elektra kapcsolat monitorján, illetve hogyan
transzformálódik Oresztész jellemét alakító tényezővé.
Tágabban: a három alakban megjelenő Elektra révén
közvetített érzelmi, tudati és magatartásbeli attribútumok hogyan
kényszerítik hősünket szembesülésre hol a mássággal, hol a külvilággal,
hol a múlttal, jelennel és jövővel.
Leginkább pedig: önmagával.
A
javasolt olvasási sorrend: következzen
a regény első szövegoldala
|