Balla D. Károly
Megjelent: Mozgó Világ, 2000/12.
A jövő abban különbözik a többi igeidőtől,
mondta egyszer a tanár ismerőse, hogy nem lehet artikulálni. Ezt ugyan nem
értette egészen pontosan, őszintén szólva ő a múltat vagy a jelent se nagyon
tudta volna artikulálni, most mégis ez jutott eszébe, mert egészen váratlanul,
ami azelőtt nemigen fordult elő vele, tapintható intenzitású sugallata támadt.
Ahogy Péter bemutatta a nőnek, ő még jóformán rá sem emelte tekintetét, még
meg se nézte, zöld-e a sze-me vagy kék, még azt sem állapíthatta meg, hogy
egyáltalán tetszik-e neki, és mégis azonnal tudta, köze lesz hozzá, kapcsolatba
kerül vele, sőt, a kapcsolat jellegéről is eléggé pontos el-képzelései voltak,
de ez már kevésbé lepte meg.
Egy perccel ezelőtt még magában ült az asztalánál, kedvét lelte az egyedüllétben,
csupán az bosszantotta, hogy a holnapi ebédjegyét, amelyre már nem lesz szüksége,
mert reggel el-utazik, nem tudta a konyhán sem pénzre, sem valami tartós élelmiszerre,
sajtra, konzervre, esetleg gyümölcsre beváltani. A tálalóasszony nagyon furcsán
nézett rá, amikor a kérésével előállt, pedig ugyan mi különös van abban, ha
nem hagy veszendőbe menni egy neki járó szolgáltatást. Igaz, ingyen jutott
hozzá, de a konyhán ezt nem tudhatják, a többség fizetett érte, azaz a jegy
konkrét pénzösszegben kifejezhető értékkel rendelkezik, és mivel ő ezt az
értéket holnap nem tudja leenni, teljesen logikus, ha vagy pénzben, vagy legalább
valami el-vihető élelmiszerben szeretné kiváltani. Ehet ma dupla ebédet vagy
kétszer vacsorázhat, mondta gúnyosan vagy inkább megvetőleg a zsíros arcú
asszony, amin ő egyáltalán nem sér-tődött meg, épp csak látta, túl nagy adagokat
porcióznak ki a tányérokra, és hát nem is szereti ő annyira sem a rizst, sem
az édeskés mártásban lucskossá ázó húsgombócot, hogy két adag-gal megbirkózna.
Megkérdezte még, mi lesz a vacsora, rántott csirke tarhonyával, hát bizony
neki abból sem kell repeta. Igazán lehetne ebédre mondjuk krumplistokány,
vacsorára meg túróshaluska, ezekből másfél-másfél adagot kérne, és ezzel szé-pen
le is nullázná az ebédje-gyét. De így?
Ha nem, hát nem, kisomfordált a konyháról, tálcára
szedte mindazt, ami a mai főétkezést jelentette, és letelepedett egy üres
asztalhoz. Örült, hogy senki sem zavarja; ha már nem iga-zán kedvére valóak
a fogások, legalább beszélgetnie ne kelljen.
A leves felénél tartott, amikor feltekintve
meglátta a túlvégen az egyik szervezőt a nővel. Bólintottak egymásnak, és
ő folytatta volna ott, ahol abbahagyta, de Péter szinte azon nyom-ban megjelent
az asztalánál, gyere, ülj át hozzánk, és már vitte is a tálcáját. Ő is határon
túli, mutatta be nőnek, mintha ez lenne a legpontosabb azonosítási lehetőség.
Elhadarták a nevü-ket. Ő szokás szerint annyira koncentrált arra, a sajátját
el ne tévessze, hogy a nőét alig hal-lotta, annál is kevésbe, mert ebben pillanatban
olyasmit tapasztalt, amit soha azelőtt: sugalla-ta, erős sejtelme, határozott
előérzete támadt: ehhez a nőhöz köze lesz, szinte már látta, amint este felviszi
a szobájába, mondjuk azzal az ürüggyel, hogy megkóstoltassa vele az otthonról
hozott akácmézet, de lehet, nem is lesz szükség semmilyen ürügyre, csak egymásra
néznek majd, cinkos mosoly fut át az arcukon, és már lopakodnak is fel a lépcsőn.
Nem tudta eldönteni, örüljön-e a megérzésének és a várható beteljesedésnek
vagy inkább bosszankodjon, amiért a nőt meg kell majd hívnia egy italra, talán
még a mézét is megeszi, aztán a reggeli búcsúzkodás feszengései, kell-e ez
neki, hiányzik-e éppen az elutazási előtti napon, kárpótolhatja-e a be nem
váltott ebédje-gyért, vagy azért, hogy a várban csak a könyvek egy részét
vették át és fizették ki, valaki folyamatosan beleköp a levesébe, ellátja
a nemzeti könyvtárat az odaáti friss könyvekkel, pedig milyen jó kis üzlet
volt ez, otthon végigjárni a kiadókat, érdeklődést tanúsítani, no ezt szívesen
megvenném, ha lenne rá pénzem, a legtöbb helyről nehezebb táskával jön el,
mint ahogy odament, utazás előtt kiválogatja a javát, ezzel lesz tele a bőröndje,
fontosabb, mint eggyel több váltás fehérnemű, könyv és méz, cipelheti, legalább
szeretné a mézet, a nő biztosan csodálkozni fog, miért ezt hozza otthonról
elemózsiának, talán beszél majd neki a méheiről, de arról aligha, hogy a kis
dögök tartják el, mióta kirúgták a kerámiagyárból, jönnek tavaszonta a benti
hideg vidékekről a méhészek, ahol a tartós fagyok és a kései virágzás miatt
nem érdemes kiteleltetni a családokat, felvásárolják a szaporulatát, ez a
jó üzlet, jobb, mint a mézzel piacolni, jobb, mint a könyvekkel felcaplatni
a várba, mit tudhatja ez a nő, cuppog majd nagyokat, nyalogatja a száját,
nahát, ez igazán finom, fog áradozni, na csak ez kell még, inkább meg sem
kínálja, jól jön még az a maradék üvegcse a vonaton hazafelé, a reggelinél
eltesz hozzá két zsemlét, egy palack ásványvizet már vételezett a tegnapi
fogadáson, senki sem látta, amikor a táskájába süllyesztette, mindenki részeg
volt, a sok étel is ottmaradt, megbontott borok, üdítők, no, hát ő az egyik
ásványvizesre visszacsavarta a kupakot, zsupsz, eltüntette, ha meglátják,
legfeljebb azt mondja, éjszaka mindig megszomjazik és nem bírja ezt a klórozott
városi vizet, nekünk otthon harminckét méter mély a kutunk, vitte volna másfelé
a beszédet, abban olyan a víz, hogy harapni lehet.
Szintén alapszervezeti elnök, kérdezi a nőtől
a leves és a húsgombóc között, Péter vála-szol helyette, dehogy, Regina festőművész,
a tavalyi konferencián az ő tárlata volt a kísérő-rendezvény, aha, eszik tovább,
lehet, mégsem kínálja meg mézzel, talán italra sem hívja meg, felviszi a szobába,
megdöngeti és kész, egyikük sincs abban a helyzetben, hogy udvarolgatni kelljen,
még hogy festőművész, újabb ingyenélő, naphosszat heverni a padlásszobában
és várni az ihletet, aztán összemázolni egy vásznat, látott ő már ilyen tárlatokat,
mindenki okos képet vág, töprengő pofával fürkészik a sok szörnyűséget és
összebeszélnek tücsköt-bogarat, ő ki nem tenne ilyesmit a szobája falára,
hogy nap mint nap látnia kelljen, brrr, még csak az hiányozna. Jövőre ismét
képzőművészeket hívunk, büszkélkedik Péter, talán ő sem szereti itt ezeket
az írókat, túl sokat beszélnek, roppant fontosnak tartják magukat, a délelőtti
előadó is, mit össze nem hordott, legalább ez a nő, ez hallgat, még meg sem
szólalt, a nevén kívül nem mondott semmit, talán neki kellene szórakoztatnia,
de hát még nem végzett az ebéddel, hát majd utána.
Felvetted már az útiköltségedet, kérdezi Péter,
naná, hogy fel, jószerével ezért jött, ki se töltötte volna a jelentkezési
lapot, ha nincs a kísérőlevél alján az apró betűs megjegyzés, kik igényelhetnek
teljes ellátást és útiköltség-térítés; vonattal érkezett, kérdezi az ügyintéző
höl-gyike, gépkocsival, mondja ő szemrebbenés nélkül, és már adja is a forgalmit,
az hány kilo-méter is, érdeklődik a hivatalnok, ő megmondja, kicsit felkerekíti,
mit tudják ezek itt, mennyi az a határtól, kiszámítják az elfogyasztott benzin
árát, plusz amortizáció, talán ő az egyetlen, aki örül, ha felemelik az üzemanyag-árakat,
persze a vasúti jegyét is megőrzi, azt otthon le-adja a járási szervezetnél,
hátha kifizetik, de nem fog szívóskodni, pedig tudja jól, abból a mindenféle
támogatásból jutna bőven ilyesmire, ő legalább valóban elutazott, törődött
a vo-naton, cipekedett, hallgatta a sok sületlenséget a tanácskozáson, a járási
elnök meg ki sem teszi a lábát, mégis szép summákat elszámol utazásokra, tudja
ő jól ezeket a piszkos ügyeket, ha nagyobb főnök lenne, ő is ezt tenné, de
az alapszervezetnek nincs saját költségvetése, neki végig kell csinálnia az
egészet, de holnap már elutazik, elege van, egye fene a kárba vesző ebédet.
Köszönöm az ebédet, mondja Regina, mi az hogy
köszöni, hát neki nincs ebédjegye, Pé-ter kényszeredetten mosolyog, egészségetekre,
persze kávéra nem jut eszébe meghívni őket, megbocsáttok, de nekem még rengeteg
dolgom van, persze-persze, na most mit mondjon. És maga mivel foglalkozik,
előzi meg a nő, egy alapszervezetet vezetek, és civilben, azt mégsem mesélheti
el, hogy kirúgták a kerámiagyárból, méhészkedem, ez jobban hangzik, ne mondja,
az nagyon izgalmas lehet, izgalmas a frászt, a sok zümmögő dög, ahogy szálldosnak
meg-szállottan, de most legalább rákérdezhet, aztán a mézet szereti-e, igen,
nagyon szeretem, merthogy én meg utálom, ezen nevetnek. Igyunk egy kávét,
üsse kő, ennyit talán mégis in-vesztál a nőbe.
Olyan kellemetlen ez nekem, rebegi már a bárpultnál,
későn érkezett meg a jelentkezési lapom, nem vettek fel a listára, nem kaptam
sem étkezési jegyeket, sem költségtérítést, még szerencse, hogy Péter a szállást
el tudta intézni, pedig egyetlen napra akartam, épp csak hálá-ból, amiért
tavaly meghívtak, ne gondolják, már nem tartom fontosnak. Hát igen, kellemetlen,
és holnap mikor akar utazni, igen, valóban, hát én is éppen azzal a járattal,
igen, kétszer is át kell szállni, de addig legalább együtt, és ma, van már
valami programja, hát folytatódnak az előadások, nemde, persze, de utána,
utána meg irodalmi est lesz, hát arról elszökünk, igen, ilyen cinkos összenézésre
számított, persze zöld a szeme, milyen is lehetne egy kisebbségi festőművésznek,
haha, ezt elmondja neki, talán ő is nevetni fog rajta, mégis mással jön elő,
a vacsorára pedig ne legyen gondja, arra én hívom meg, ugyan, ezt nem fogadhatom
el, hogy rám költse a pénzét, nem úgy van az, itt a fölös ebédjegy, legalább
nem vész kárba, hát ez igazán nagyszerű, megy ez, mint a karikacsapás. És
akkor mit ajánl az irodalmi est helyet, no, ez felér egy felkínálkozással,
azt mondta, szereti a mézet, hát persze, akkor a vacsoránál egy-gyel több
zsemlét vegyen magához és a desszertet bízza rám, csak nem mézet hord magával,
de bizony, friss akácmézet, olyan illatos, mint, mint, mint a friss akácméz,
haha, ezen megint lehet nevetni.
És mi lenne, ha nem várnánk estig, nem volt
desszert az ebédhez sem, no csak vigyáz-zunk, azért nem kell ajtóstól törni
a házba, de nem, nincs itt mit óvatoskodni, a cinkos össze-nézés most is megvolt,
és a délutáni előadás, ugyan, még majd fél óra van a kezdésig, és kü-lönben
is, maga talán szereti ezeket az írókat, na ugye. Kifizeti a két kávét, ilyen
gyors bele-egyezésre azért nem számított, szerencsére a lépcsőn senki sem
közlekedik, mindenki liften jár, még az elsőre is, hát még a harmadikra, ki
is fulladnak, ahogy szaporán veszik a fokokat, no meg is érkeztünk.
Hát, ha már itt vagyunk, mutassa azt az akácmézet. Előhúzza a bőröndjét, felteszi
az asz-talra, felpattintja a zárat. Nahát, mennyi könyv, egy könyvbolond méhész,
nagyon izgalmas.
Lepattintja a kupakot, a fény felé tartja az
üveget, de le is teszi sebtében, megérzi a nő forró leheletét a nyakán, megragadja,
nyúl a blúza alá, dönti az asztalra, közben a bőröndje tartalmát nézi, nem
tudja eldönteni, a könyveket vagy mézet utálja-e a jobban, figyeli, ahogy
felborul az üvegcse és a sárga ragacs ráfolyik a színes borítókra, ott egye
meg a fene, legalább kidobhatja az egészet, fújtatva esik neki a lihegő nőnek,
úgy érzi, most még a jövőt is sikerül-ne artikulálnia.
Balla D. Károly
Megjelent: UngBereg 2001 almanach
Ült a megszokott asztalánál az ablak mellett
és nem értett semmit.
Nem értett semmit, és ez tegnap óta most kezdte
először zavarni. Az a mérhetetlen fásultság, amely akkor telepedett rá, amikor
elhagyta az otromba iparvidéket, az imént még kitöltötte egész lényét, még
ott terpeszkedett agyában, rátelepedett a szándékra, amely megoldást, értelmezést
kereshetett volna. De most a hely és a helyzet megszokottsága, az ezredszer
ismételt cselekvések, ahogy szétválogatja a borítékokat, ahogy odainti a pincért,
emeli a korsót, kinéz az ablakon, ezek a beidegzett mozdulatok felébresztették
a vágyát, hogy mégis megértse, érteni merje azt, aminek a megfogalmazása elől
eddig gondosan kitért.
Kint buzgón pergett a film, öntudatos statiszták
serege vonult fel és alá az utcán, aztán begördült a kistotálba a díszlet-villamos,
férfiak, nők és gyerekek szálltak le serényen. Mindegyiküket külön megvizsgálta,
pedig tudta, akit ő vár, az ráérősen, gyalog érkezik, könnyedén, mint aki
tudja, erőlködés nélkül is nagyot alakíthat, és persze neki sem kell őt tüzetesen
szemügyre vennie, mert az utca végéből is megismeri jellegzetes kacsázó járását.
Vagyis hát, igen, nem is azt azonosítja, akit vár, mert csak egy tökéletesen
eljátszott szerepet ismer majd fel, amely talán jobb az eredetinél.
Elvonta a tekintetét az utca forgatagáról, a
magasba nézett, hosszan figyelte a dóm kupoláját, tornyait. Ez volt az egyetlen,
amit valóságosnak hitt maga körül, úgy érezte, csupán ezek az ívek mondanak
igazat a létező világ konstrukciójáról, ezek a finom hajlítások, a precízen
meghatározott arányok, az egymásba simuló idomok. Szinte látta maga előtt
a székesegyház nagyszerű tervrajzát egy kiterített hatalmas papíron, igen,
ennek van értelme, van jelentése, nem úgy, mint az ő kusza ábrájának, összegabalyodott
nyilainak, amelyek egy üresen hagyott négyzetre mutatnak idegesítően.
Megdörzsölte a halántékát, felemelte, aztán
visszatette az asztalra a kiválogatott borítékokat. Szűnni érezte a fejfájását,
és ez nem volt igazán a kedvére, mert ezzel együtt erősödött benne a kényszer,
hogy minden részletet, minden apró epizódot újra végiggondoljon, a fontosakat
csakúgy, mint a jelentékteleneknek tűnőket. Kényszer, igen, valami ismeretlen
erő hatására fellépő késztetés, amelynek immár semmi köze ahhoz az egészséges
kíváncsisághoz, amely az elmúlt napokban hajtotta, semmi köze a szenvedélyhez,
amelynek feláldozta éjszakáit, s amely előbb a sejtelmek apró magvaiból kihajtatta
a bizonyosság védtelen palántáit, majd óriás vadonná növesztette őket, a teljes
elbizonytalanodás ijesztő rengetegévé.
Nem, semmi kedve nem volt felidézni és újraélni
a történteket, ám minden jel arra mutatott, ezt mégis meg fogja tenni, mert
a várakozás számlálhatatlan pillanataiból sehogyan sem akart összeállni az
idő egésze, mint ahogy a felborult kronológiájú mozzanatok sem mutattak semmi
hajlandóságot arra, hogy kitegyenek egy kerek történetet.
Az állomásnál akar leszállni vagy a konzervgyárnál, kérdezte a nő a pénztárban,
mire ő megvonta a vállát. Nem mindegy? Egyáltalán nem mindegy, a gyár kívül
esik a városhatáron, más a tarifa. Nem ismerős arra? Nem, nem ismerős. De
azt csak tudja, hogy mit keres abban a városban? Igen, az utcát, azt tudja.
Megmondta. Aha, akkor az a konzervgyár lesz, döntötte el a nő, hatalmas ollójával
cikkcakkos vonal mentén kivágott egy rózsaszínű kutyanyelvet a tömbből, aztán
egyik kezével rácsapta a bélyegzőt, a másikkal kirántotta a férfi kezéből
a papírpénzt, majd villámgyorsan összekapdosta fiókja aljából a visszajáró
aprót és a jeggyel együtt kicsapta a pénztárablak párkányára.
Nyugtalanul ült a buszban, többször is azon
kapta magát, hogy csattogtatja, ki-be kapcsolgatja az ölében tartott aktatáska
fémcsatját. Fellélegzett, amikor végre meglátta az útjelző táblán a város
nevét, és amint feltűnt egy otromba ipari építmény, azonnal felpattant. Petrolkémia,
olvasta el a feliratot, de már nem akart visszaülni. Előrement, egészen a
vezető fülkéjéig és türelmetlenül toporgott az ajtó előtt, hogy amint megérkeznek,
elsőnek szállhasson le. Ám rosszul számított: a busz előbb befutott a belvárosba,
megállt az állomásnál, itt le és felszállók egyaránt akadtak, aztán átzötykölődött
egy irdatlanul hosszú iparvidéken és csak amikor újra feltűnt a lakott terület
végét jelző tábla, akkor bukkant elő egy kanyar mögül a konzervgyár ormótlan
kolosszusa.
Eddigre minden türelmét elvesztette, mintha
menekülne, úgy ugrott le a buszról, majd gyors léptekkel megindult a lakóházak
irányában.
Sietett, pedig senki sem várta ebben a városban.
Egy másikban várták, ahol nincs konzervgyár. Ahová vonattal érkezne és amíg
ráérős, de határozott léptekkel átvágna a parkon, ismerősök köszönnének rá,
biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben
folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap. Ő meg ráfordulna
a sétányra, megállna a posta hatalmas órája előtt, figyelné, mint olyasmit,
amihez érdemes igazodni. Akivel találkozni fog, annak nem lenne órája, mégis
pontosan tudná, mikor kell elindulnia dóm felé.
A térképen persze minden másként festett, egyszerűnek
tűnt a tájékozódás, most azonban néhányszor elbizonytalanodott. Végül csak
megtalálta a keresett utcát. Ha létezik a 119-es házszám, az már fél siker,
gondolta. Ahogy haladt, egyre jellegtelenebb épületek kerültek a szeme elé,
mind nagyobbak lettek a beépítetlen, elgazosodott és szeméttel feltöltött
grundok. Ennek megfelelően a házszámok is mind lassabban emelkedtek, a burkolat
is egyre töredezettebb, gödrösebb lett. Az utca vonalát rozsdás oszlopok tetejére
erősített ismeretlen rendeltetésű fémcsövek kísérték, néha átíveltek az út
fölött, máskor hirtelen befúrták magukat a földbe, megint másutt párát fújtak
egy meglazult illesztéknél. Némelyikük be volt pólyázva, de a burkoló anyag
már felszakadt, lefeslett róluk, a sebekből élettelen belekként lógott a megfeketedett
anyag, amelyet néha meglengetett az édeskés, émelyítő szagot lehelő szél.
A páros oldalon haladt, hogy jól rálásson a
páratlanra, s időben megpillanthassa, alaposan megvizsgálhassa a keresett
házat. Még a százasokat sem érte el, de úgy érezte, mindjárt kigyalogol az
emberi vegetálásra még alkalmas élettérből. Pedig ellenkezőleg, egyre inkább
magába ölelte ez a földszintes proletár tanyavilág, amely csak látszólag húzza
meg magát a sokemeletes lakótelep mögött, valójában mégis terpeszkedik, elnyel
mindent, ami a semmi peremére sodródik.
Valami hideg fuvallat csapott az asztalok közé,
ő megborzongott, és mintha ugyanerre reagálnának, az utca galambjai mind egyszerre
felrebbentek, a magasba szálltak és rövid körözés után megültek az épületek
kiszögellésein, az ereszeken. A röptüket kirajzoló csíkok, úgy tetszett, még
percek múlva is behálózták a légteret.
Igen, csak akkor történhetett, amikor hosszabb
ideig nem találkoztak. Ő havonta egy vagy két alkalommal várta itt, a megszokott
helyükön, ült órákig ugyanennél az ablak melletti asztalnál, és ahogy hiányérzetével,
úgy a kupacokba rakott borítékokkal sem tudott mit kezdeni. Maradék sörét
lötybölgette a korsó alján, közben, ahogy most is, ki-kinézett az üvegen túli
világra, amelyről akkor még nem tudta, hogy minden eleme, mindaz, amit lát,
csak festett dekoráció, intésre rebbenő madarak, egymáshoz illesztett kellékek,
utasítást végrehajtó statiszták. Igen, valahonnan irányítják őket, hallják
a megafonból a rendező torz hangját, betérnek az üzletekbe, felszállnak a
villamosra, és mindezt csak azért, hogy hihetővé, elfogadhatóvá, a valóság
illúzióját keltővé tegyék a jelenetet, amikor majd a főszereplő megérkezik.
Csak akkor történhetett, amikor hónapokig hiába
várta. Minden alkalommal megkérdezte az ismerős pincért, nem tud-e róla valamit,
de az csak a vállát vonogatta, egy ideje ők sem látták a környéken, de hát
nekik egyáltalán nem is hiányzott.
Igen, akkor, csak akkor.
Aztán egy napon jellegzetes alakja újra feltűnt.
Mint mindig azelőtt, sapkáját igazgatva odajött az asztalához, és vigyorogva
megállt előtte.
És ő semmit, de semmit nem vett észre. Helyesebben,
ahogy most viszszaidézi ezt a találkozást, az talán feltűnt neki, hogy az
arcát a szokásosnál is jobban ellepi a szőr és a haj, és mintha kisimultak,
meglágyultak volna a vonásai. A tekintete, igen, a tekintete is valahogy élőbbé
vált. Bárhol is ette a fene az elmúlt hetekben, az a javára vált, gondolta
akkor. Ha nem vigyorogna ilyen idétlenül, mindenki normálisnak hihetné. Ennyi.
Ennyit bizonyosan megállapított, ezt vissza tudta idézni most is, amikor újra
azt várta, hogy megjelenjen az asztalánál. Kért még egy sört, aztán meredten,
fejfájósan bámulta tovább a díszletvilágot, s ha megunta, felnézett a magasba,
követte a dóm klasszikus íveit, a galambok röptének könnyed vonalát, és engedelmesen
tűrte, hogy a metszéspontok kirajzolják az értelmetlen események érthető üzenetét.
A ház, ha lehet, még jellegtelenebb volt a többinél,
egyetlen különlegessége az elfüggönyzött bejárati üvegajtó volt, ami arra
vallott, talán nem is lakásnak használják a lapos tetős szürke épületet. Csengőt
hiába keresett, így hát lenyomta a kilincset, és nem is csodálkozott, hogy
az ajtó nincs kulcsra zárva. Ahogy belépett, idegesítően éles hangú kisharang
szólalt meg fölötte. A hangra rossz külsejű, koszlott fehér köpenyt viselő
alak jött elő egy paraván mögül.
– Milyen kezelést kér?
– Kezelést? Nem kérek semmilyen kezelést. Maga
ugye nem a tulajdonos.
– Fáj valamije?
– Semmim sem fáj, nem ezért jöttem. Hol találom
a tulajt?
– Azt nem tudom.
– Nem ebben a házban lakik?
– Szerintem nem is ebben a városban.
– És mikor szokott találkozni vele?
– Még soha nem láttam. Mit akar tőle?
– Elég, ha ad egy telefonszámot!
– Nincs meg nekem. Ő szokott ideszólni.
Most érzi csak, milyen képtelen ötlet volt részéről
vállalkozni erre az utazásra, milyen kicsi az esélye annak, hogy eredménnyel
járhat. Ország, város, utca, házszám, név, álnév – most újra kavarogni kezdett
a szeme előtt a sok variáció és a számtalan megfeleltetésből ez a kiválasztott
legvalószínűbb, mint a felépített rendszer egyetlen lehetségesnek vélt gyöke.
Mennyivel szívesebben lenne most abban a másik városban, ahová vonattal érkezne
és miközben határozott, de ráérős léptekkel vágna át a parkon, ismerősök köszönnének
rá, biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben
folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap.
Visszajár, mert a postafiókját megtartotta.
Évekig nem volt állandó lakása, így mindig mindenütt a diákkora óta bérelt
postafiók számát adta meg biztos elérhetőségként. Most is hiába lakik hosszabb
ideje az üdülőövezetben, állandó munkahelye is, ahová heti két alkalommal
jár be, hiába van a székvárosban, soha nem tudta rászánni magát, hogy körlevelet
írjon és küldjön el háromszáz helyre: kérem, a címem megváltozott, a küldeményeket
a jövőben ide és ide kérem. Aki egy szakmában nemzetközi szintre verekedte
magát, nem ajánlatos változtatnia a postacímén: minden listán, adatbázisban,
nyilvántartásban a neve mellett ez szerepel, ide kapja a folyóiratokat, a
legkülönbözőbb értesítőket és tájékoztatókat, ide érkeznek a fontos és kevésbé
fontos felkérések, meghívások, ajánlatok. Adatai vándorolnak országról országra,
kontinensről kontinensre, szerepel a legkülönbözőbb szaknévsorokban, olyan
testületek és bizottságok nyilvántartásában, amelyek pályázatokról, ösztöndíjakról,
szakmai elismerésekről döntenek. Így aztán gyakran sosem hallott helyekről
érkeznek címére a szóróanyagok, jelentkezési felhívások, pályázati űrlapok.
Ha felmondaná a postafiókot, elvágná magát a világtól, talán évekig is eltartana,
míg a régi címét mindenütt felváltaná az új.
Ezek az ésszerűségi érvek. De persze volt más
oka is. Ahányszor csak megérkezett az egyetemi városba, mindannyiszor erőt
vett rajta a kellemes, bizsergető izgalom. Nem, nem tartotta magát alkalmasnak
semmilyen érzelgősségre, így elfogódottsága távol esett bármiféle nosztalgikus
révedezéstől: a kis barokk ékszervárost önmagában szerette, nem mint visszahozhatatlan
ifjúsága színterét. A legritkább esetben kereste fel itt élő ismerőseit, volt
diáktársait. Havonta egyszer vagy kétszer sorra kerülő szokásos programja
alig is állt másból, mint célszerű és folyton ismétlődő cselekvések sorából:
leszállt a vonatról, átvágott a parkon, a háborús emlékműnél ráfordult a sétányra;
pár perc múlva már ott volt a posta épülete előtt; itt sohasem mulasztotta
volna el, hogy a bejárat fölé mintegy cégérként függesztett hatalmas órához
hozzáigazítsa karóráját, aztán ment egyenesen az emeletre, kezében már csörgött
a postafiók kulcsa. A kis fémrekesz rendesen tele volt a világ különböző tájairól
érkezett folyóiratokkal és levelekkel, ezeket kinyalábolta és aktatáskájába
szórta, aztán még bekopogott a matt üvegű ablakon, van még valami a B26-osnak,
kérdezte, igen, hogyne, kapta a szokásos választ, és valahonnan bentről, bizonyára
egy másik fémrekeszből eléhoztak nem ritkán még ugyanannyi küldeményt. A postáról
egyenesen a diákok körében most is népszerű vendéglőbe indult, ahol koradélutánonként
alig akadt kuncsaft, így elfoglalhatta az ablak melletti asztalt: innen rálátott
a dómra, és talán ez a látvány és a látvány nyújtotta elégedettség volt az,
amelyet, úgy érezte, elveszítene, ha felmondaná a postafiókját.
Mire a sörét kihozták, ő már be is borította
a rendelkezésére álló teljes asztalfelületet, a korsónak már úgy kellett helyet
szorítani. Itt történt az első válogatás, amelynek két szempontja is volt:
a sürgősség és a fontosság, és ennek megfelelően a küldemények pár percen
belül stószokba rendeződtek: érdektelen; fontos, de ráérős; sürgős, de nem
fontos; fontos és sürgős. Az utóbbit elég tüzetesen át is lapozta, előfordult,
hogy ott azonnal írt pár sort egy válasz-levlapra vagy kitöltött valami űrlapot,
netán útban az állomás felé felhívott valakit telefonon.
Ahogy végzett a válogatással és a sörrel, addigra
mindig megjelent az asztalánál a sapkáját igazgató Palika, aki ilyenkor megkapta
a reklámkiadványokat és a nélkülözhető színes prospektusokat, amelyeket kitörő,
gyerekes örömmel fogadott minden alkalommal, csakúgy, mint a szükségtelenné
vált tucatnyi borítékot, tasakot. Iszol egy pohárral, Palika, következett
a tökéletesen fölösleges kérdés, amelyre mindig ugyanaz a vigyor volt a válasz.
Amíg vendége körülményeskedve letelepedett az asztalhoz és szuszogva nyelni
kezdte a sört, addig ő rendet rakott az asztalon, aztán fizetett és sietve
távozott, hogy elkerülje az idióta artikulálatlan hálálkodását.
Palika még maradt ilyenkor. Előbb csak nézegette
a borítékokon a bélyegeket, simogatta a színes prospektusokat, aztán – szinte
félve – beléjük is lapozott. Az igazi élvezetet otthonra hagyta, amikor majd
beülhet a kis kuckójába és kezdődhet a rakosgatás. A borítékokkal és tasakokkal
kezdi. Gondosan kisimítja és kupacba osztja őket, hasonlóan, mint eredeti
tulajdonosuk, épp csak más ismérvek: nagyság, formátum, anyag, szín szerint.
Aztán következnek a prospektusok. Éles ollójával sorra kivagdosgatja a színes
képeket. Előbb csak ablakokat vág a lapokba, kinyesi az álló és fekvő téglalapokat,
végigrakja velük a díványt, az asztalkát, gyakran a padlót is. Ha nincs több
kivágnivaló, akkor osztályozza a képeket: külön azokat, amelyeken emberi alakok
szerepelnek, külön a városképeket, tájakat, autókat és más gépeket, mosóporokat
és fogpasztákat. Ezután következik a körbefaragás. Ehhez körömvágó kisollót
használ. Akkurátusan halad a kontúrok mentén, külön vigyáz, nehogy megkurtítsa
a topmodellek haját vagy lenyesse az autók kerekét. Amikor ezzel is elkészül,
újra rendezgeti, csoportokba rakja a most már csak óvatosan mozgatható képeket.
Jöhetnek a tárák. Szekrény tetejéről, ágy alól, ablakpárkányról, sarkokból
kerülnek elő a többnyire színig megtelt, üzletek szemetéből válogatott kartondobozok.
Az új zsákmány elhelyezése jó alkalom arra, hogy átválogassa gyűjteményét,
fájó szívvel megváljon egy-egy reménytelenül szétszakadt vagy elrongyolódott
példánytól. Mire minden új darab megtalálja a maga helyét, rendesen rá is
esteledik.
– És mikor fog telefonálni.?
– Azt nem tudhatom.
– Nekem találkoznom kellene vele.
Alig akarja elhinni, de mintha megfájdult volna
a feje. Micsoda helyzet: mások alighanem azért járnak ide, hogy elmúljon nekik,
ő meg… Diákkorában gyakrabban volt ilyen panasza. Emlékszik, akkor is migrén
gyötörte, azon az emlékezetes napon.
A szokott asztaluknál iddogáltak akkor is. A
világot már a második rundó után megváltották, most hát egymást cukkolták
unalmukban. Valaki éppen a társaság egyetlen szakállas tagján gúnyolódott,
amikor Palika megérkezett és félszegen, ahogy szokott, sapkáját sűrűn igazgatva
közelített az asztalukhoz. A nagyhangú fiúk hadonászva invitálták, jöjjön,
igyék velük. Legalább lesz kin röhögni. Indul is a heccelődés, meg-megbökik
az idiótát, kabátját húzogatják. Palikának még jobban eltorzul az arca, hol
leveszi, hol meg felteszi a sapkáját, vigyorog, szuszog. Érkezik a söre, mohón
kap utána, de az egyik fiú gyorsabb, elrántja előle. A félnótás nem tudja
mire vélni a dolgot, vicsorogni kezd nagy sárga fogaival. A heccelődők a jól
sikló asztalon lökdösni, csúsztatni kezdik egymásnak a korsót, Palika nyúlkál,
kapkod utána, de mindig elszalasztja. Egyre nagyobb a röhögés, alig hallani,
ahogy egyikük felordít, hagyjátok abba. Dehogy hagyják. Egyre hevesebb a macskaegér
játék, Palika meg egyre kétségbeesettebb. Mígnem valaki rosszul lódítja a
kriglit, felborul, és a sör végiglöttyen az asztalon. Mindenki felugrik a
helyéről, csak az idióta marad mozdulatlan és megsemmisülve figyeli, ahogy
az asztalról az ölébe csorog a habzó sárga lé. Szemetek vagytok, ordít át
a hahotán az előbbi hang, nagy dicsőség kicseszni egy hülyével. Félbemarad
a kacaj, csak a lányok vihognak még kicsit. Neked meg de nagy lett a szád,
recseg egy basszus. Szikráznak a szempárok, de a dolognak nincs folytatása.
Jön a pincér, a heccmester kifizeti a cechet, a társaság hangosan távozik,
senki sem érti, egyikük miért marad ott kettesben a hülyével, miért rendel
neki egy újabb sört.
Neki már a második korsó után megfájdult a feje,
az egész ugratást kényszeredett mosollyal nézte végig. Amikor a söröskorsó
felborult, iszonyú szúrást érzett a homloka mögött, alig hatolt el a tudatáig,
mi is történt. Hogy a máskor halk szavú János mi okból kelt ki magából, azt
jószerével meg sem értette, csak másnap rakta össze magában a történetet.
Derék dolog, gondolta magában, ez egy rendes fiú, akár barátkozhatnék is vele.
Mégsem szánta rá magát, hogy közeledjen, kezdeményezzen. Akkor nem tudta,
de később megértette, mi tartotta vissza. A rossz érzés, amiért ő nem kelt
Palika védelmére, hanem maga is részt vett az ízetlen játékban.
– Sajnálom, ebben nem tudok segíteni. Talán
hagyjon neki valami üzenetet.
Üzenetet? Ugyan? Ezzel az erővel levelet is
írhatna.
Az idióta egy alkalommal a szokásosnál is jobban
vigyorgott. Láthatóan roppant örült annak, hogy ezúttal ő is adhat valamit,
viszonozhatja a söröket és az adományokat. Állt az asztal előtt, és két kézzel,
mint valami ereklyetartót, jelentőségteljesen megemelte a jókora dobozt, aztán
letette az asztalra őelébe.
Az évek során elégszer megfigyelhette, hogy
ő a küldeményekről olykor le-letépi az érdekesebb bélyegeket, néha a feladó
címét is kiszakítja és elteszi, és csak az így megcsonkított borítékokat adja
oda neki. Gondolt hát egyet és otthon kiborította hatalmas gyűjteményét. Amelyiken
bélyeget és címet talált, azt akkurátusan kivágta. Tele is lett vele a egy
cipős doboz, amit most boldogan tett le a korsó mellé az asztalra. Ő a gesztustól
meghatódva megduplázta a söradagot, aztán távozott, hóna alatt a pakkal. Az
első sarok mögött, biztonságos takarásban, megállt egy kuka előtt, hogy megszabaduljon
tőle. De meggondolta. A fenébe is, csak nem dob ki egy ajándékot. Otthon aztán
feltette az adományt a szekrény tetejére, hosszú ideig hozzá sem nyúlt.
Hetek telhettek el, míg egyszer elővette és előbb csak úgy, kíváncsiságból
beletúrt, kiemelt néhány papírcetlit. Nahát, nem is akármilyen címek és bélyegek!
Egy óra múlva aztán azon vette észre magát, hogy már mindent betemetnek a
kis papírszeletek: végigrakta velük íróasztalát, a két széket, a kisasztalt,
jutott a díványra is.
Hangosan felolvasta a címeket, lázasan más-más
sorrendbe rakta őket, és olyan izgalom fogta el, mintha sorsa alakulása függene
attól, sikerül-e kirakni ezt a furcsa passziánszt. Valamit megsejtett, megérintette
valami sugallat: a cetlik mögül kiüzent az összefüggések rejtett rendszere,
amelyben, ha elegendő variációt vesz sorra, minden a maga helyére kerülhet.
Éjfél körül akadt nyomára az első megfeleléseknek, amelyek nyomán sejtései
súlyos gyanúvá értek. Hajnalra sikerült a mellékes adatokat kiszűrnie és minden
súlyosabb ellenmondást feloldania, és egyszer csak a teljes rendszer azon
gyönyörűségében feltündökölt előtte. Még nem tudta megfejteni, nem tudta értelmezni,
még csak annyi vált bizonyossá, hogy a rendszer van, és hogy léte meghatározza
az egyes elemek helyét és szerepét. Igen, nem lehet másként: Palikának rajta
kívül van még egy állandó beszállítója. Most már csak a roppant konstrukció
összetevőit kell megtalálni, kijelölni számukra az egyetlen lehetséges pozíciót,
és akkor, akkor…
Itt abba kellett hagynia. Okfejtése falba ütközött.
A következtetés, amelyre eddigi okoskodásának nyilai rámutattak, túlontúl
bizarrnak tűnt. Nem, nem engedheti meg, hogy a tiszta logikába akár csak csipetnyi
misztikum is keveredjék! Majd! Majd holnap, tiszta fejjel.
Másnap a ráció trónusában ülve kezdte újra az
egészet, és estére újra ott tartott, hogy vagy valami hihetetlenséget kell
elhinnie, vagy be kell látnia, hogy hibás az okfejtése, valahol téves vágányra
tért és kisiklott.
Nem jutott előbbre harmadnapra, negyednapra
sem. Aztán felhagyott a dologgal, elhanyagolt ügyei után nézett, megírt egy
beszámolót, nyélbe ütötte régebben elkezdett szakcikkét, amelyet egy külföldi
lap rendelt, kétszer is felutazott a székvárosba, hogy állandó munkahelyén
megmutassa magát, eleget tett idős kollégája hét vidéki meghívásnak. Napokig
kerülgette a cipős dobozt, míg aztán nem tudott tovább ellenállni a kihívásnak.
Elővette a szerinte azonos forrásból származó legárulkodóbb kivágatokat, minden
címet ismét elolvasott, minden bélyegző dátumát újra kisilabizálta, papírt,
tollat vett elő, jegyzeteket készített, ábrákat rajzolt, kronológiákat állított
össze, nyilakkal ábrázolta az összefüggéseket, összerakta és ismét szétszedte
az egész rendszert, mígnem az, ami korábban hihetetlennek, tökéletesen valószerűtlennek
tűnt, most már ha nem is bizonyossággént, de megkerülhetetlen lehetőségként
rajzolódott ki előtte. Nézte, nézte a kusza vonalakat, városok, egyetemek,
kutatóintézetek, szerkesztőségek és kiadók nevét, végigfutott az időrenden,
igen, minden stimmel. A lap közepén üresen hagyott négyzetbe beírta a nevet.
A kép teljesnek tűnt.
Hát megtaláltalak!
Aztán összegyűrte a lapot, és ahogy a kémfilmekben
látta, gondosan elégette a hamutartóban. De hülye vagyok, nevette ki magát
szinte azonnal, de az elszenesedett maradványokat ennek ellenére összemorzsolta
és a papírkosárba szórta.
Aznap álmatlanul hánykolódott ágyában, és reggel
elindult a buszállomásra, hogy jegyet váltson a világvégi iparvárosba.
– Ha soha nem találkozott vele, hogyan fizeti
a bérleti díjat?
– Átutalom egy számlaszámra. Azt hiszem, annak
az embernek fontos, hogy inkognitóban maradjon.
Annak idején, ha barátság nem is alakult ki
köztük, becsülték egymást. Amikor lediplomáztak, egy évig még összejárt a
társaságuk: minden páros hónap utolsó vasárnapján kedvenc vendéglőjükben gyűltek
össze néhányan, alkalomról alkalomra egyre kevesebben. Ő és János mutatkoztak
a leghűségesebbeknek, előfordult, hogy – kicsit kényszeredetten – kettesben
beszélgették végig a délutánt, aztán egy idő után már őket is hiába kereste
az asztaluknál a naponta betérő Palika.
A világ dolgairól hasonlóan gondolkodtak, de
szakmai pályájuk már az elején élesen elkanyarodott. Őt az elmélet, az alapkutatások
vonzották, előbb tanársegéd lett, aztán ledoktorált, Jánost a gyakorlatiasság
és a gyors siker vágya a monopol helyzetű nagyvállalathoz sodorta. Egy korszakos
újításától sokáig volt hangos a sajtó. Aztán hosszú ideig semmit sem tudott
róla, mígnem neve újra a címlapokra került. Ipari kémkedés. Ő hitte is, meg
nem is. Ekkor már több esztendeje volt annak, hogy nem találkoztak.
Tudta, hiába keresné. Pedig azelőtt, éveken
át, amikor hiába küszködött egy szakmai probléma megoldásával, hányszor megfordult
a fejében, hogy ők ketten… Az elmélet és a gyakorlat, az elvontság és a racionalitás,
a szabad képzelet és a földön biztosan megvetett láb… Néha már-már rászánta
magát, levelet ír neki, együttműködésre kéri, vagy ha arra nem is, meghívja
vacsorára, hátha sikerülne szakmai dolgokra terelni a szót. Aztán mégsem.
Talán még mindig azért, amiatt, hogy akkor, amikor Palikát heccelték, akkor
nem ő, vagyis hogy ő nem… Most meg már hová írhatna?
A volt évfolyamtársak és a jól értesült kollégák
egy ideig még szállították a híreket: Nyugaton van, Keleten van, Délen van…
Disszidált, elrabolták, kitoloncolták, megszökött, bujkál, új személyiséget
kapott, visszavonult, ő lesz az idei Nobel-díjas. Idő telvén a szenzáció hamar
alább hagyott, a hírek is elmaradtak, az esetet és főszereplőjét kezdték elfelejteni.
Az ő első, meg sem fogalmazódó és azonnal el
is oszló futó gyanúja évekkel később akkor támadt, amikor fellapozta azt a
frissen kapott prospektust, amely egy új világszabadalom alapján kifejlesztett
csúcstechnológiát ismertetett. A mellette ülő Palika a saját „olvasmányából”
átsandított az övébe, és úgy kezdett vigyorogva bólogatni, mint aki felismert
valamit, ráismert valamire. Szegény bolond, hogy tud örülni mindennek, gondolta,
és mint szinte minden alkalommal, ha itt ült az idiótával, megjelent előtte
az asztalon végighabzó sárga lé látványa. Talán csak János hangja tetszett
élesebbnek a képzeletében.
Másodszorra egy eltévedt levél keltett benne
különös sejtelmeket. Poste restante címezték, valamiért mégis az ő B26-os
fiókjába került. A címzett neve teljesen ismeretlen volt, feladó pedig nem
is szerepelt a borítékon, csak az ország zászlaját ábrázoló jókora bélyeg
és bélyegző árult el annyit, honnan – történetesen egy nemzetközi tekintélyű
kutatóközpont székhelyéről – érkezett a küldemény. Hogy tévedés történt, azt
csak a sörözőben, amikor előzetesen szétválogatta a postáját, csak akkor vette
észre. Jóérzése tiltotta, hogy felbontsa, erre még akkor sem tudta rászánni
magát, amikor észrevette, hogy az akkor érkező Palika tekintete szinte rátapad
a borítékra, majd „felismerő” vigyorba torzul az arca. Amikor visszafelé,
az állomásra menet újra betért a postára és beadta az ablakon a tévedésből
neki kézbesített levelet, elégedettséget és bosszúságot egyszerre érzett,
milyen egy becsületes marha vagyok, gondolta, és utólag már sajnálta, hogy
nem engedett a kísértésnek.
Ezek az epizódok soha többé nem jutottak volna
az eszébe, de azon az éjszakán, amikor a papírkivágatok első rendszerezése
után arra a következtetésre jutott, hogy Palika rajta kívül még valakitől
kap rendszeresen üres borítékokat, akkor új értelmet kaptak az elfelejtettnek
hitt jelenetek és a korábbi furcsa megérzések. Ettől kezdve hajtotta a hol
felélénkülő, hol elcsituló szenvedély, hogy a másik kilétét megközelítse,
ha lehet, megragadja.
Feladókból következtetni a címzettre? Dátumokból
eseményre? Álnevekből névre? Kikövetkeztetni, hogy a keresett címzett mikor
lehetett maga is feladó? Hogy milyen közbülső állomásokon, közvetítőkön keresztül
küldi és kapja a postáját? És megtalálni az egyetlen lehetséges várost, utcát,
házszámot? Mindez elképzelhetetlen lett volna, ha időnként nem érzi úgy: valaki
ott áll mögötte, fogja a kezét, amikor egy cetlit új helyre tesz, amikor egy
címtől eljut a másikig és behelyettesíti a harmadikkal. Valaki
ott áll mögötte, és akarja, hogy megszülessen a megoldás.
Akarja, de mivégre?
– És a postája? Hogyan jutnak el a tulajhoz
az ide címzett küldemények?
– Miből gondolja, hogy ide kapja őket?
– Tudom. Ez nagyjából az egyetlen, amit egészen
biztosan tudok.
– Ez egy eléggé furcsa dolog. Magam sem értem.
– Azért csak mondja el.
– A meghagyása az, hogy gyűjtsem össze a heti
postáját.
– És?
– És szombatonként, amikor csak délig vagyok
nyitva, érte jön egy…, szóval, amikor zárok, mindig idejön egy idióta. Nem
tud beszélni, csak vigyorog egyfolytában, meg a sapkáját igazgatja a fején
és egyfolytában szuszog. A tulaj meghagyása az, hogy neki kell odaadnom a
heti postát. Teljesen érthetetlen! Bárkire szívesebben bíznám a leveleimet,
mint egy ilyen ütődöttre.
– Várjunk csak. Nem vagyok benne biztos, hogy
jól értettem, amit mondott. Mit mondott arról... az emberről, mit csinál:
vigyorog és?
– És rakosgatja a sapkáját a fején. Meg szuszog.
– Egészen biztos ebben?
– Na hallja, látom minden szombaton, volt időm
megfigyelni. De miért érdekli magát az a hülye.
– Figyeljen csak... Ma nem szombat van?
– De igen, mindjárt zárok.
– És ma is jönni fog?
– Gondolom.
– Nem várhatnám meg?
A fehérköpenyes megvonta a vállát, visszament
a paraván mögé.
Bárhogy igyekezett, nem tudta a képet összerakni.
Illesztgette egymáshoz a mozaikkockákat, megmutatta magát egy-egy részlet,
de mielőtt a nagy egész összeállt volna, minden felborult. Újra ábrákat, nyilakat
kellene rajzolnia, és az összefüggések kereszteződésében most újra ott tátongana
egy üresen hagyott négyzet. Ült az ócska bőrkanapén, néha szórakozottan belenézett
valamelyik oda készített divatlapba, de azt sem tudta, mit vesz a kezébe,
mert közben lázasan gondolkodott – és nem értett semmit. Az lehetetlen, hogy
Palika abból a másik városból hetente, több száz kilométert két átszállással,
csak ezért… Ide sem találna… Rossz buszra szállna. Képtelen lenne jegyet váltani.
Azt sem tudja, hol van az állomás. Akkor viszont… Ennek semmi értelme!
Hirtelen elfogyott a türelme, felpattant, úgy
érezte, el kell mennie, nem tudja elviselni ezt a tétlen várakozást, még egy
perc és összeroppan a megfejthetetlen feladvány súlya alatt.
Feltépte az ajtót, a megszólaló kisharang halálra
ijesztette, pánikszerűen kirohan az utcára. El, csak el innen. Elátkozott
világvége, boszorkánytanya, vámpírok fészke, sarlatánok lakhelye, csalóké,
akik őt akarják rászedni, lóvátenni. Az életére törnek, a vérét akarják, az
agyvelejét kiszívni. Még hogy egy idióta, aki igazgatja a sapkáját és vigyorog
és szuszog! Hát nem, ilyen nincs!
Jó messzire ért, amikorra kicsit lehiggadt.
Bár ekkor már iszonyúan fájt a feje, erőt vett magán, megfordul, és mint aki
akarata ellenére cselekszik, újra elindul, vissza, a rendelő felé, kimérten
gyalogolva.
Már látszott a 119-es ház, amikor megpillantotta
a szemből érkező Palikát. Úristen, ez tényleg ő, gyökerezett földbe a lába.
Semmi kétség, ebből a távolságból is felismeri jellegzetes kacsázó járását,
no meg ahogy a sapkáját igazgatja… Látta, amint bemegy a rendelőbe; nem telt
el egy perc, már jött is ki, kezében jókora tasakkal.
Most kellene utánaszaladni, fülön csípni. De
mi értelme lenne, mit tudhatna meg tőle, csak vigyorogna idétlenül, beleszuszogna
a képébe. Lassan elindul utána, igen, követni fogja, bárhová is menjen. Nem
a buszállomás felé megy, nem is onnan jött, bárki azt gondolná róla, hogy
itt lakik, de akkor mégis hogyan, mi módon?
Lassítania kellett, nem akarta utolérni. Amilyen
tempóban ez az idióta kullog, órákig eltarthat, amíg megérkeznek valahová,
gondolta épp akkor, amikor a rendelő ajtaja előtt haladt el. Megállt egy pillanatra,
aztán gyors elhatározással benyitott.
Mintha a láthatatlan rendező utasítására tennék,
hirtelen megállnak statiszták. Már a díszlet-villamos sem tud kigördülni a
kistotálból, a benne ülők is mind megdermednek.
Jön. Igen jön. Ő az.
Kacsázó járásával közeledik a dóm felől, időnként
fejéhez kap, igazgatja a sapkáját. Odaér a vendéglőhöz, kicsit tétovázik,
aztán benyit. Újra mozdít egyet a sapkáján, közben körbepillant. Vigyorba
rándul az arca, odamegy és megáll az asztal előtt. Vigyorog, szuszog, áll.
Rá-rápillant a stószokba rakott borítékokra. Pontosan tudja, hogy melyik az
övé, de nem nyúl érte. Ismeri a forgatókönyvet. Még nem hangzott el a végszó.
– Ő volt az?
– Persze, mondtam, hogy jönni fog. Azt hittem,
meg akarja várni.
– Mióta jár ide a tulaj postájáért?
– Mindig is… Azaz dehogy! Eleinte nem! Amikor
kibéreltem ezt a lakást, akkor még nem.
– Tehát: mióta?
– Na várjunk csak, igen… Tavasszal nyitottam
a rendelőt… Akkor nyár óta, nincs még egy éve.
Ahogy kilépett, az utca végében még látta a
távozó Palikát. Ninc
Balla D. Károly
Megszorította a karomat és sivítva azt suttogta,
most lőni fognak ránk. Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg veszély, miért
jut helyette eszembe, hogy az előszobában alighanem elfelejtettem lekapcsolni
a villanyt.
Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az ablak
előtt. Alkonyodott, a templom fölött még világos volt az ég, de a téren már
összesűrűsödött a sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az egyenruhásoknak
és civileknek a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon haladtak sietve vagy
kimért lassúsággal, olykor meg-megálltak, aztán tova-iramodtak, néha meg mintha
valaminek nekiütköztek volna, hogy elpattanva az ellenkező irány-ba lóduljanak
ismeretlen céljaik felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban megfigyel-hető
kaotikus mozgás képét idézte: a láthatatlan molekulák látható szemcséket lökdösnek.
Álltunk az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át figyeltük a téren zajló
- illetve éppen hogy nem zajló - eseményeket, és úgy ítéltük meg, talán most
lemerészkedhetünk. Láttuk ugyan az egyenruhásokat, de úgy tűnt, nincs parancsuk
semmilyen rendcsinálásra, maguk is részesei az általános káosznak: nem sorakoztak
fel, nem alkottak semmilyen alakzatot, csapódtak helyről helyre, összegyűltek
és elváltak egymástól, minden ésszerűség nélkül időnként futásnak eredtek,
hogy aztán tétlenül ácsorogjanak azon a helyen, ahová roppant siettek.
Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott
a telefonnal. Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk
kellene. Ha úgy adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot
dobhatnak be az ablakon vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk semmivel
sem biztonságosabb, mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem vagyunk egyedül,
ott legalább mások szeme láttára történik, ha történik valami.
Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e
valahonnan lövések zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem
harsannak-e vezényszavak - de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél
rezegtette meg néha a keretben az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet és az
ajtó felé indultam. Halkan követett, és amikor a biztonsági láncot akartam
kiakasztani a horogból, hátulról vállamra tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul
megölelt és hevesen csókolni kezdett, ami meglepett, de jól is esett egyben,
annak ellenére, hogy nem találtam rá pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban
többször is voltunk közvetlen életveszélyben, a tüntetésen a tévé épülete
előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte, sem közben, sem utána nem érzékenyültünk
el, egyszer sem érezte úgy egyikünk sem, hogy egymás kezét fogva vagy összeölelkezve
kellene elviselhetőbbé tenni félelmünket. Nem álltam ellen, visszacsókoltam,
és közben éreztem, teste meg-megremeg.
Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta, épp hogy el nem lökött
magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk,
rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az
előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi kapcsolójához
nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek
ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként, az előszoba kis égőjét
viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek,
vagy ha egy új elkezdődött.
A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra
hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden
este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén
találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek
találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy
teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült,
elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp hogy
kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati
fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna:
a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi geometriának,
eltorzulva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok.
Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, a túloldalon nyílott,
így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek
mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott
léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő,
hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek
rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják
takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat
és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e
a villanyt az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon,
most miért éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül,
mint tudatosan, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, testem aligha védheti
meg: fél fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, "kilóg"
mögülem. Eközben lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás,
hol lehet az a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva
nem láthattunk. Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben,
semmi különöset nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver,
de közel s távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát
vagy marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem
azon, hogy az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe.
Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem
sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva
hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem
volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a
levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét
kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni.
Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel
csak felgyorsítom a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a
lábamat, és amennyire képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét
bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket.
Arra gondoltam, ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk
elfuserált életét fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit.
Amikor elvették a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat
siratta el, az apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott,
amikor Dénessel a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.
Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett
egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és
én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen
düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket,
sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba,
hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre
a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni
magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek
feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra-e,
aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem
kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna
kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, hogy főszerkesztő urat csináljon belőlem
csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem,
pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte
a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen
kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak
néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek
tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata
végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki
megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban
talán magam is elhittem, hogy szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig
az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha
a helybéli nőegylet összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara
térzenét ad valamelyik államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki
itt reszket a hátam mögött, aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal,
hogy mindenáron magához akart emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá,
dehogy gondoltam én azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne,
mint a talpraesett vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő
pontosan tudja, mi a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul
eleget is tud tenni, nem úgy mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként,
dehogy voltam képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem,
és ekkor már valóban érezni kezdtem, hogy hitványabb, tehetségtelenebb vagyok,
mint ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk,
aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük
észre magukat, hogy már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, hogy
már nem merünk neki ellentmondani, hogy úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert
ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak,
a jól fizető vendégtanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából
és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk
és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is volna
minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások
is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után,
ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb,
egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem
szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal - elhessegettem a gyanút, mert amit
elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban, ha
egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, hogy el akar válni tőlem, nem
bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot, már
el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem,
hogy nem hallottam semmit - mert hát valóban nem - ő már ki is osztott, nálam
pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni. Vagy
mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel a telefont,
aki, amikor megtudta hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki miatt, akkor
felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik nőjét, otthagyta
az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott a legénylakása
negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, hogy csak a két lábát törte
el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant haza fejvesztve, felébredt
benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig a kórházban az ágya szélén,
az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét vette, hogy felszámolja azt
a kapcsolatot, hogy nem válik el, hogy velem marad, mert én is gyenge vagyok,
mint ő, mert mindketten belepusztulunk, ha elhagy minket.
Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem el
türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven,
hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet,
szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély
elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, hogy ne kezdjen hisztérikus
zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék,
sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam,
az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni,
ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem,
hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi
teremtménnyel, akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem
született magányomat, aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt
egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára
az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa
azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna bele.
Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni
a köpenyemről, hogy végre szembefordulhassak fele, de nem sikerült.
Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani,
a közelben csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte
messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő
kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba
napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.
Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e,
mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már
szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem
esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a
hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk
úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.
Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam,
aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A
kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.
Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta
a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában
a villanykapcsolót - nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, hogy távozásunkkor
nem felejtkeztem meg róla -, aztán a szobában az ablakhoz léptem, hogy a sötétítő
függönyt ellenőrizzem, mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat
a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán
valamivel kevesebben voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a
civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor úgy tűnt - aligha tudtam volna megmondani,
ezt mire alapozom -, hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra
sem sorakoztak sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető
útvonalak, egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis
mintha most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna
valami titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén
haladnak, csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén
egy roppant struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz
képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás
vég nélkül ismétlődő búgásai.
Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát
gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör
alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott téren,
hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával,
akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt - most
mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval
előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja,
és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert
nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom
a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő
paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos bankszámlám,
golyóálló mellényem, páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi
fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik
az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom,
nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az
egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett
a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből és időből, aláhullott
a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte a nirvána ide, egy
semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek
járta tér fölé, az elsötétítésbe, a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás
nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben elvesztett barátok vagy
a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott apját és a fia elfuserált
életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját,
az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól - nem, nem akartam hallani, nem
akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott ellene, az egész ellen, ami
körbevész, ami vagyok és ami történik velem.
Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő.
Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán
odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem,
magamra kattintottam a sötétséget.
Balla D. Károly
Ahányszor éjszaka hajtott át a
vasúti felüljárón és egy ponton szemébe vágott azoknak a halogén fényszóróknak
a rosszul árnyékolt fénye, amelyek a meredező pózna tetejéről világították
be a rendező pályaudvar területét, mindannyiszor hatalmába kerítette a pillanatnyi
pánik. A mélyben elmosódott kontúrú vagonok vesztegeltek vagy haladtak kiismerhetetlen
rendszer szerint, mozdonyok eregették párájukat, túlgerjedt hangszórók érthetetlen
szolgálati közleményei harsogtak visszhangosan, ebbe vegyült a síneken csörömpölő
szerelvények fémes hangja és ebbe hasított bele időnként egy éles fütty vagy
öblösen mély kürtszó. Az ellenfényben a viaduktról csak egyetlen pillanatig
láthatta a mélyben kígyózó sínek sávját és a kísérteties hangok is csak megszűrve
jutottak be az utastérbe, mindez mégis erős félelmet keltett benne, mintha
valami elkerülhetetlenül közeledő veszély fenyegetné. Bár a kocsi gördülésében
nem fedezhetett fel semmilyen változást, mégis érezte: fenn van, a magasban
van, elrugaszkodott az anyaföld biztonságától, és hiába volt tudatában, hogy
robusztus vasbeton pillérek tartják a felüljárót, hogy masszív csőkorlát övezi
az utat, mégis az volt a kényszerképzete, innen bármikor aláhullhatna, magába
szippanthatná a mélyben fújtatva acsargó fémvilág.
Ahogy árnyékba, takarásba került, azonnal elszállt
ijedelme, és mire lehajtott a felüljáróról, már el is felejtette, milyen nyomasztó
pillanatot élt át odafent. Eszébe sem jutott mindaddig, amíg ismét úton nem
érte az éjszaka. Közeledett a vasúti felüljáróhoz és már kilométerekkel előtte
nyugtalan lett. Eleinte nem értette, mi váltja ki szorongását. Előbb fáradtságára,
a távolban töltött munkanap megpróbáltatásaira gondolt, a lelkiismeret-furdalásra,
hogy elveit feladva elvállalta ezt a nemszeretem-feladatot, hogy emiatt szembe-került
leghűségesebb kollégáival, meg hogy, amit sosem tett eddig, rendszeresen elmarad
a családjától, hónapok óta nem jut ideje a barátaira. Igen, bizonyosan azért
érzi ezt a szorítást, azért szorong, mert egy ideje mintha vendég lenne a
saját életében, mintha maszkot öltött volna, álruhásan settenkedne a megszegett
fogadalmak között, és kínosan kerülné az alkalmat, hogy szembenézzen mindazzal,
amiről érezte, tudta, mélyebb meggyőződése ellen való. Ki kellene vonnia magát
mindebből, felülkerekedni a napi érdekeken, sutba vágni a dicsvágyat, elhessegetni
a csábító sikert és visszazökkenni a rá szabott mederbe, mielőtt végleg elveszítené
azt, akit magával azonosnak gondolt. Valami lükés, külső erő, meggyőző késztetés
kellene… Itt, ebben az éjszakában minden összesűrűsödik, hiába zárt eredményes
napot, a dolgok mégis ellene szegülnek, és ott, ott, a viadukt tetején majd
egy pillanatra szemébe csap a fény, rászakad az indokolatlan félelem, vonzani,
szívni kezdi a mélység, hívogatja, szólongatja az ismeretlen veszély.
Mehetne a másik úton is, persze. Nem lenne túl
nagy kerülő. Fontolgatta is nem egyszer a lehetőséget, de amikor az elágazáshoz
ért, mindig ugyanúgy döntött. Ejh, miért is kellene a másikat választania!?
Igen, legutóbb, erre határozottan emlékszik, elhatározta, hogy mégis amarra…
De hát már csak nem fog ilyen szamárság miatt… Hajtott a megszokott vonalon,
nevetségesnek találta minden korábbi félelmét, magabiztos volt és kiegyensúlyozott.
Aztán ahogy közeledett a felüljáró… Affenébe, hát nem vagyok gyerek, szedte
össze magát.
De ott fenn újra elhagyta az önfegyelem, a szemébe
vágó fénycsóva kiemelte a valós világból, megforgatta, elszédítette, odavetette
a mélyben fújtató mozdonyok elé.
Nem, soha többé ezen az útvonalon!
Aztán eltelt egy hét, és amikor újra döntenie
kellett az elágazásnál… Ugyan, valami buta szorongás miatt - és hajtott a
viadukt felé. Újra és újra, minden adódó éjszakán.
Ki tudja, hányadszor kellett szemből találnia
a fényszóró vakító pászmájának, amíg megértette: szüksége van erre a félelemre.
Hosszú ideje már nem azért választja ezt az utat, mert gyerekes dolognak tartja
a pillanatnyi pánikot, hanem azért, mert ellenállhatatlan igénye van arra,
hogy minden alkalommal újra átélje.
Mint gyerekkorában, amikor sötétedés után kiszökött
a temetőbe a biztonságos házból, vagy később, amikor az iskolába az állomástól
mindig a sínek mentén indult, hogy el kelljen mennie az alatt a fal alatt…
Megborzongott. A most először megfogalmazódó
gondolat erőszakosan fészkelte be magát tudatába.
No, várjunk csak, az nem lehet. Igaz, a viadukt
sokkal később épült, de az a hely akkor sem lehetett itt… Vagy hogy is… Arra
az állomás, emitt a rendező pályaudvar, és hol is kanyargott az az út az iskola
felé?
Most már nem hagyja annyiban.
A felüljáróhoz közeledve lassít, keresi, hol
tudna lehajtani. Csak földutat talál, de az is mintha rossz irányban kanyarodna.
Mégis ráhajt, a kocsi bukdácsol, a fényszóró hol a magasba veti csóváját,
hol a földre szegeződik. Zötykölődik, rázatja
magát. Az út kanyarog, már nem is igen tudja, merre jár, a vasút fényei hol
jobbról, hol balról tűnnek fel, a város fölött sárgálló ég sem mutat megbízható
irányt. Merről is jött? Merre is tart? És mit is keres egyáltalán? Csak nem
hiszi azt, hogy éppen itt, és hogy annyi idő óta… Mennyi is? Igen, tizenhét
éve…
Végre meglátja alulról a viaduktot, amint nehézkes
sötét íve kirajzolódik a világos ég hátterén.
Leállítja a motort, kiszáll. Megpróbál tájékozódni.
Most közelről látja azt a világot, amely odafentről
oly kísértetiesnek tűnt. De nem figyel sem a fémesen csörömpölő vagonokra,
sem a fújtató mozdonyokra, még a hangszórókból harsogó érthetetlen szolgálati
közlemények sem zavarják.
Igen, arra az állomás, ide látszanak a fényei,
akkor az iskola a sínek mentén az ellenkező irányban… Persze, onnan sárgállik
a városi ég… Akkor annak a falnak valahol amott kellene…
Visszaül a kocsijába, megpróbál továbbhaladni
az elképzelt irányban. Nem tudná megmondani, van-e út alatta, vagy csak az
ipari vidék mentén kiirtott bozótoson halad-e át. Hol a port veri, hol kőzúzalék
csikorog a kerekek alatt. Néha kikerüli az útját álló talpfákat, elszórtan
rozsdálló fém alkatrészeket, a földbe süllyedt betontömböket, de halad, halad
folyamatosan, egyre nagyobb izgalomban. Érzi, jó felé megy, erre baktathatott
iskolatáskával is két éven át, csak az építkezés, ugye, ahogy az utat felemelték
a magasba, meg ahogy újabb sínpárokat fektettek… Igen, itt húzódhatott hosszan
a fehérre meszelt kerítés, ott lehetett az őrbódé… És akkor valahol itt kellene
lennie a…
Egy jókora döccenő után a kocsi fénysugarában
közvetlenül előtte feltűnik az omladék. Fékeznie kell, nehogy ráfusson.
Égve hagyja a fényszórót, kiszáll a kocsiból.
Az erős megvilágításban a hajdani fal megmaradt részén soha nem látott élességében
mutatja meg magát a rajz.
Előbb dermedten nézi, aztán lassan oldódik döbbenete.
Valahogy természetesnek, helyén valónak kezdi érezni azt, hogy megtalálta,
hogy újra itt áll előtte. Itt áll az ő színe előtt, rajzolt szemének ártatlan,
mégis számon kérő tekintetében, itt áll tizenhét év után újra. A fal teteje
ledőlt, elporladt, töve pedig földbe süppedt, benőtte a gaz. A rajz mégis
szinte sértetlen: jól felismerhető a fej, az arc (épp csak a hajkorona tetejét
hordta el az idő), még a melltájékra írt évszám is pontosan olvasható, de
az első ölelés pontos dátumát, a hónapot és a napot jelző számot már szétrágta
az enyészet.
Lerajzollak, mondta akkor a lánynak, fogta a
kését, nekifeszítette a vakolatnak. A szemek, a száj és az orr helyére egyszerűen
csak lukat vájt, körbekerítette az arcot, húzta a nyak, a váll csíkjait. A
bozontos hajjal bíbelődött a legtovább, erről az egyről hitte, hogy megragadhatja
benne modellje egyéniségét.
Nagyon szép lettem, mondta a lány, elkérte a
kést és odavéste az aznapi dátumot.
Minden tanítási napon együtt mentek el ennek a falnak a tövében, pillanatra
mindig megálltak a rajz előtt, cinkosan mosolyogtak, összebújtak.
Most, amint újra itt áll, semmi kedve újra meggyőzni
magát: nem tehet arról, ami később történt. Jól emlékezett az akkori kibúvókra:
honnan tudhatta volna, hogy a lány labilis idegzetű, nem sejthette, hogy ennyire
szívére veszi a szakítást, fogalma sem volt róla, hogy ilyen halálosnak gondolta
az első szerelmet.
Annak a másik napnak a dátumát neki kellett
volna felvésnie.
Hiába próbált az állomástól a sínek mentén sietni
az iskola felé, rendőrök állták az útját, lezárták a területet. Kérdezősködésére
csak annyit válaszoltak, baleset történt. Ő rosszat sejtett; úgy tett, mintha
elmenne, de aztán visszasomfordált a kerítés mentén és egy észrevétlen pillanatban
hasra vágta magát, végigkúszott az árokban. Az őrbódé után már felegyenesedhetett.
Remegő lábban közeledett a falhoz. Tudta, érezte, ott valami szörnyű bizonyság
várja. És valóban.
A pengével vájt erős rajzon utólag vont gyöngébb,
talán szöggel húzott csíkok látszottak: a lány nyaka alatt vonatsín futott.
A nyomasztó napok után még hetekig kerülte ezt
az útvonalat. Aztán furcsa késztetést érzett: oda kellett mennie. Ennek a
vakolatba vájt ártatlan, de mégis számon kérő szempárnak a tekintetében kellett
vallania, gyónnia, vezekelnie. Feloldozást, bűnbocsánatot is csak itt nyerhetett,
hogy ne lesütött szemmel kelljen életét leélnie.
Attól kezdve újra erre járt. Mindig megállt
a rajz előtt, újra és újra számot vetett a történtekkel, és mindazzal, ami
azóta vele megesett. Ide hozta gondját-örömét, itt tette életre szóló fogadalmait.
És a lány egy napon megbocsátott; elengedte,
feloldozta; azt kívánta, ne vádolja többé magát; a rajzhoz, őhozzá sem kell
többet elzarándokolnia.
Most mégis itt áll, tizenhét év után először.
Tudta, egészen pontosan tudta, miért hívta a rajz,
és azt is értette, mit vár tőle.
Kicsit állt még, talán mosolygott, talán könnycsepp
gördült le az arcán, aztán visszaült a kocsijába. Ahogy az ellenkező irányba
fordult, a rajz lassan kiúszott a fényszóró csóvájából.