Megjelent: A Hét (Bukarest). 2000. október
12.
Balla D. Károly
„Ahhoz képest” irodalom
Kárpátalja magyar irodalmát az elmúlt évtizedekben
számos jelzővel illették. Nevezték már „kétírósnak” (annak okán, hogy évtizedekig
csak Kovács Vilmos és Balla László mun-kásságáról tudott a közvélemény,
sőt a szakma is), nevezték „költészetközpontúnak” (arra utalva, hogy a
szocialista érában az elvont metaforák világában jobban magukra találhattak
a szerzők, mint a szovjet valóságot forradalmi fejlődésében ábrázolni kénytelen
„realista” pró-zában). A harmadik vélemény szerint e régió literatúrája
„antológiai-irodalom” (és ez is fel-tétlenül igaznak látszik, hiszen az
effajta gyűjtemények az ötvenes-hatvanas években – más orgánumok nem lévén
– az egyetlen megjelenési lehetőséget jelentették; később pedig – fo-lyóiratok
hiányában – az irodalom folytonosságának a fenntartásában játszottak jelentős
sze-repet; illetve alkalmasak voltak arra, hogy valamilyen szándékú erődemonstrációk,
önfelmu-tató dokumentumok legyenek.) Nem kérdőjelezhető meg a „legek irodalma”
minősítés sem: ezzel lehet utalni legnagyobb elzártságunkra, a legerősebb
ideológiai presszióra, a legkeve-sebb íróra és könyvre, a leggyengébb teljesítményre,
a legkisebb számú olvasótáborra.
A címkék sorát a magam részéről egy újabbal
kívánom növelni, amikor „ahhoz képest irodalom”-ról beszélek.
A fogalom bevezetésének, bevezethetőségének
előtörténeteként annyit, hogy, úgy tűnik, a mai napig tisztázatlan – elméleti
szinten legalábbis – a határon túli magyar irodalmak miben-léte. A magam
részéről nem találtam még megnyugtató választ arra a kérdésre, hogy nemzeti
irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve,
hogy egyes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb,
ha úgy tekin-tünk literatúránkra, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot
mutató irodalmának ösz-szességére. Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás
koncepciójából induljak is ki, a leg-nagyobb gondban vagyok, ha a kárpátaljai
magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell vé-leményt alkotnom. Ha ugyanis
kiindulási pontom az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene
neveznem azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján
a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok
azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül
elszigetelten fejlődő (fejlődő?) irodalmunk igen jelentősen elhasonult,
elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai
és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetem szerint alkalmatlan az integrálódásra;
és hogy a helyzet súlyosabb legyen: az anyaország szellemi élete pedig
nincs felkészülve a befogadásra. Ha a másik elképzelés, a regionalitás
felől köze-lítek, azaz úgy gondolom, hogy a magyar irodalom valami többpólusú,
többcentrumú alaku-lat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje
írható tartománynak a kárpátaljai ma-gyar irodalmat kellene tekintenem
– ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai
magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy
van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatnom,
ame-lyekkel sajnos nem rendelkezünk.
Hogy ebben a se-így, se-úgy patthelyzetben
valahogy mégis megragadhatóak legyenek azok a tények és eredmények, amelyek
irodalom címén Kárpátalján fellelhetők, nos, ebben lehet segítségünkre
az „ahhoz képest irodalom” fogalma. Nézzük csak!
Ahhoz képest, hogy a 80 éve élnek kisebbségben,
egészen tűrhetően beszélik a magyart. Ahhoz képest, hogy 1944-ben a kollektív
bűnösség vádját kellett elviselniük és hogy a nem-zeti lét teljes intézményrendszerét
felszámolták – ahhoz képest szép, hogy egyáltalán gondol-tak az irodalomra.
Ahhoz képest, hogy a magyar szó nagyjából tilalmasnak számított, hatal-mas
eredmény, hogy 1951-ben megjelent az első magyarul írt könyv. (Ehhez képest
pedig nem csoda, hogy Sztálint dicsőítő versek voltak benne.) Ahhoz képest,
hogy a hatvanas évek-ben változatlanul tombolt a szocreál és a proletkult,
igen dicséretes, hogy a 60-as években őszintébb hangon is megszólaltak
néhányan. Ahhoz képest, hogy az ellenzéki magatartást megtorolták… Ahhoz
képes, hogy a nacionalizmus vádját rásütötték… Ahhoz képest, hogy szigorú
cenzurális viszonyok uralkodtak… Ahhoz képest, hogy milyen körülmények
közt születtek azok a versek, novellák, az a regény… Ahhoz képest, hogy
csak a pártlapban lehe-tett publikálni… Ahhoz képest, hogy évenként csak
2-3 eredeti könyv jelenhetett meg az ál-lami kiadónál… Ahhoz képest, hogy
45 évig nem volt folyóirat… Ahhoz képest, hogy csak 93-ben jött létre az
első magánkiadó… Hogy 95-ig csak amatőr színjátszó csoport műkö-dött… Hogy
nincs egyetlen igazi irodalomkritikusuk… Hogy nincsen Kányádi Sándoruk
és Sütő Andrásuk, meg persze Grendel Lajosuk sem… Hogy hiányoznak az igazi
szellemi mű-helyek… Hogy nincs mód a rendszeres kapcsolattartásra… Hogy
műfajok és stílusok sokasá-ga helyén űr tátong… Hogy nem áll rendelkezésünkre
egy teljes bibliográfia… Hogy csupán egyetlen monográfiát említhetünk,
amely már megjelenésekor elavult… Hogy egyetlen ke-zünkön megszámolhatjuk…
Hogy a fiatalok mind elhagyták… Hogy nincs rá pénz… Hogy nincs rá igény…
Hogy nincs, aki jobban…
Ahhoz képest…
Ez az „ahhoz képest”-ség számunkra egyszerre
átok és mentség. Átok, mert sajnos elve-szi annak lehetőségét, hogy teljesítményünk
igazságosan megméressen a nagy egészben, ugyan-akkor szerencsénkre nem
is kell attól tartanunk, hogy könnyűnek találtatunk. Azaz: egyszerre jelent
negatív és pozitív diszkriminációt: kirekeszt, de kirekesztettségünkben
fel-emel. Egyfajta rezervátum, zárt osztály, ahová elkülönítenek, de ott
aztán megbecsülnek. Ez mindenek-előtt közös megítélésünkre érvényes, de
bőven adódik alkalom az „ahhoz képest” voltunk egyéni megélésére is.
Még ma is uralkodónak számít például az a
gyakorlat, hogy ha beválasztanak bennünket egy testületbe, ha elismerésben
részesülünk, sőt, ha publikálunk valahol, akkor nevünk mellé-alá-fölé hangsúlyosan
odakerül lakhelyünk, azaz „csak úgy” nem biztos, hogy labdába rúg-hatnánk,
és csupán valamely eredetigazolás révén kaphatunk bebocsáttatást az egyetemes
iro-dalom szentélyébe: a beválasztásra, elismerésre, publikálásra, pályázati
nyereményre, meghí-vásra nem annyira teljesítményünk, mint kisebbségi helyzetünk,
netán kifejezetten kárpátaljai státusunk okán érdemesülünk.
Felhozok konkrét példákat. 2000 márciusában
az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. És itt most
nem arról akarok szólni, hogy akkor is, amikor a miniszter úr elé szólítottak,
és később a sajtóban is mindenütt tévesen másnak neveztek, mint aki a vagyok
hanem arról, hogy a névsorban mindenki költőként, íróként, irodalomtörténészként
szerepelt, egyedül énnálam tartották fontosnak, hogy egy Ungváron megjelenő
lapot megnevezzenek munkahelyemül. (Amely lapnál egyébként 11 éve megszűnt
a munkaviszonyom, és az a mun-kakör, amit megjelöltek, soha nem létezett.)
Azaz esetemben ezúttal is szükség volt valami-féle eredetigazolásra. Ennél
is érdekesebb itthoni írótársaim reagálása. Amikor gratuláltak a díjamhoz,
a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja
is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük, hogy az
elismerésre esetleg egyéni tel-jesítményemmel szolgáltam rá – nem, szerintük
csupán azért lettem díjazott, mert már illett Kárpátaljára is kiosztani
egyet.
A másik például azok a rendezvények szolgálhatnak,
amelyekre nem egyszerűen – mondjuk – 16 költőt hívtak meg, hanem hangsúlyozottan
10+6-ot, tíz hazait és hat külhonit, még ám pontos kvóták szerint: Erdélyt
két hely illeti, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja és Nyugat elégedjen meg
eggyel-eggyel. Olyankor, amikor én lehetek az az egy, természetesen legyezgeti
a hiúságomat, hogy én vagyok a legszebb hal a nyúlpiacon, sőt, voltaképpen
azzal is tökéletesen tisztában vagyok: másképpen nem is nagyon lehet igazságos
„reprezentatív mintát” venni a kortárs költészet egészéből – mégis úgy
érzem, hogy ilyen esetekben költői mivoltom csak kárpátaljai státusommal
párosulva, általa megerősítve tesz engem alkalmassá a hasonló szereplésekre.
Azaz, ha szigorúan veszem: esetenként magam
is „ahhoz képest” költő vagyok, olyan valaki, aki a kirekesztettség hátrányait
és a megkülönböztetettség előnyeit egyszerre tapasz-talja.
Tapasztalja, és ahhoz képest, hogy berzenkedik
ellene, szemérmetlenül profitál is belőle.
Ungvár, 2000