|
Születtem Adán, a Tisza-menti, Észak-bácskai
faluban, ezerkilencszázötvenháromban, egy két-, apróka ablakos parasztházban,
hol előttem is már annyian. Mikor megláttam a napvilágot, mi valójában este
volt; mert anyám, aki Istennek hála még él, úgy emlékszik, hogy beesteledett
már, mire a falu bábasszonyának, egyetlen Roza-nénink segítségével a szülés
véget ért. Apám, aki minden vitánk ellenére is, sajnos már rég halott - annak
idején, amikor efelől kérdezősködtem -, úgy mondta volt, hogy az égbolt, amolyan
igazi szép, tiszta, őszies volt... Nővérem, ki akkor már harmadik éve „habzsolhatta”
az életet, szeretetreméltónak ítélt és befogadott.
Az öregebb szomszédoktól tudhatom, hogy éppen
akkoriban vett apánk két malacot. És megvolt még a tehenünk és a szép lovunk,
sőt megvoltak még nagyszámban az ó-, s dédszülők is, igaz ki özvegy, ki özvegyasszony
mivoltában; Cecille dédanyánk, a nagyasszony, kinek házában voltaképpen vele
együtt laktunk, és a többiek mind, tanyasiak, telepesek, jösztösek, helyből-menők,
parasztok, fiákkeresek, borbélyok és kereskedők, szóval a szépszámú rokonság,
az ember-, állat-, s vagyonállomány, így együtt, mi mindannyian, sokáig szépen
neveledtünk.
A nehézségekről én nem sokat tudok. De, lévén
a világháború után nem oly túl sokkal, szüleim pedig nem rendelkezvén úgyszólván
semmi saját vagyonnal, bizonyára a soktól is több lehetett belőle.
Én arra emlékszem, hogy az utcai szobába órákra
bezárt anyánk, amikor a piacra a túrót meg a tejet vitte. Meg arra, hogy azokban
az időkben, apánk csak havonta járt haza a töltést építő kordézóktól, s amikor
csak tehette, leginkább szombatonként is, ezért-azért, hozzánk haza, valaki
barátját, ismerősét küldte. Emlékszem egy cigányra nagyon, akit apám a fésűjéért
küldött, és féltem, nehogy azt ellopja...
De mi szépen játszottunk, a harmadik utca sarkának kerekes
kútjáról hordtuk nagy ibrikekben a vizet, s nehezteltünk nagyanyánkra, ha valamiért-bármiért,
magából kikelt. Nagyapáim meghaltak gyorsan. Egyik, aki a tanyáról végül mégiscsak
betért a faluba, igaz még ekkor sem nagyanyám végett, nagyon hamar. Alig ismerhettem.
A másik, a fiákkeres, aki dühében oly vadul hajtatta neki a lovakat a szalmakazalnak,
hogy reszketett belé a ház, s remegett minden élőlénye, de oly szelíden is tudott
szundikálni a bakon, hogy az olykor már-már agyonhajszolt lovai irányítás nélkül
is hazaszállították nem ritkán még a tizenegyedik dűlőből is (s ez már Zenta
- Topolya alatt van), és aki éppoly csendesen meghalt végül, mint ahogyan bárki,
és amiként mi sem igen számíthatunk sokkalta másra... - huszár volt ő azért
a (még az első) háborúban...
Sorban, azután egymásután, követte őket a halálba,
két nagyanyám. Az egyik: cukor meg tej. A másik: mély, nagyon mély szem és áhítat;
a szobafestő álmának sohasem megrajzolt angyalfigurája a halál falán.
1975. szeptember nyolcadikán, huszonharmadik születésnapom
előestéjén, csatlakozott hozzájuk öregem. Apám, hirtelen, minden búcsú-, vigasz-,
békélő-szó nélkül tragikusan elhunyt.
Anyám még él. Nővérem családjával szintén. Én
feleségemmel és két kisgyermekünkkel még élünk. Hogy a napot mire véljük? Talán
nem is tudjuk, talán nem is tudom. Csak vagyok. Vagyunk. S talán még gondolkodva
gondolkodunk...
Ada, 1987-1988 telén; Budapest, 2001 telén
* Az írást, mely ténylegesen az Önéletrajz helyett munkacímen, még a
szülőföldemen, a néhai Jugoszláviában, a Vajdaságban született, ha jól emlékszem
egy, az újvidéki (pontosabban: Novi Sad-i, mert ez az intézménynév így maradt,
mivel még a kisebbségi nyelvtörvény előtt született meg, s ilyen döntést hoztak
- akik) Rádióbeli szereplésem alkalmából írtam afféle bemutatkozó szövegként;
az Új Symposiontól történt eltávolításunk után négy-öt évvel; én akkor még mindig
(a Magyar Szóval, '84-ben történt kényszerű szakítás után) állandó munkaviszony
nélkül; egyre súlyosbodó alkoholizálásban; válófélben; Sziveri Jancsi barátom
pedig már betegen...
Valahogy ilyenre (ilyen hangulatúra) sikeredett...
Most, hogy „helyfoglalónak” elővettem (sohasem
publikáltam, s az említett alkalmon kívül csupán 1995-ben, amerikai körutam
során olvastam fel fellépéseim alkalmával - azzal a szándékkal vittem el magammal,
hogy végre majd ott kinn megírom rendesen és befejezem, de ott is csak ennek
bevallásával, és változatlan formájában hangzott el - Torontóban, Chicagóban,
New Yorkban, az ohiói Itt-Ott találkozón, Lake Hope-ban), először arra gondoltam
átpofozom kissé, és kiegészítem. Nos nem látom semmi értelmét az „átpofozásnak”
(s valahogy nincs is semmi kedvem - hangulatom - hozzá). Néhány kiegészítés
azonban szükségeltetik: 1991-ben, a háború árnyékában, miután korábbi hazánk
szétfoszlott fölülünk, az anyaországba, Budapestre költöztünk. Anyám szegény
már nem él (Balatonőszödön temettük el 1996-ban), ahogyan nővérem is megözvegyült.
Én, feleségemmel és két nagykorú gyermekemmel Kispesten - még élünk... A többi
stimmel. Ezért biggyesztettem oda, az adai keltezés mellé a budapestit is. Hát,
ennyi...