|
|
Tóvölgyi Lászlónak
Biztosítótűt szúrt a végébe vezetőnek, és befűzte a gumit
a korcon hasított nyílásba. Hullámzott a vékony anyag, fodrozódott, ahogy fúrta
fejét a szűk vájatban, s minél távolabbra hatolt, annál sűrűbbé lettek mögötte
a hullámok. Amikor fáradni kezdett, és görcs húzta a kezét, föltekintett, hogy
egészben lássa, hol tart. Még mindig alig volt gumi a hullámzó, kék textilben.
Szinte semmit sem haladt. Mindig hiába? Az út vége, ahol elvarrja majd a szálat,
és rögzíti a gumiszalagot, végtelen messzinek tűnt.
Belemerítette az evezőt a vékonykék vízbe, meghúzta, jól érezhetően
gyorsult. Ezt kívánta. A kívánság jellemző tulajdonsága az, hogy az emberi szabadságot
valamely részérték megvalósítására indítja. A gyorsulás még nem minden, és igazán
csak az kérdéses, hogy a megváltozott mozgásállapot mikor lesz ismét egyenletes
sebességgé, és legyőzhető-e folyamatosan a közegellenállás. Nehéz dolgok ezek,
mondta apja évtizedekkel korábban. Nem sokkal érettségi előtt meghívták hozzánk…,
mindegy, te úgysem ismered. Addig azt hittük, építjük már az életet, de ez az
ember olyan mélységet nyitott meg, hogy beleszédültem. Talán mindannyian, de
én biztosan. Fölemelte a fejét, és megpillantotta a végtelent: ég és víz eggyé
mosódott, a szemhatárt feloldotta az egymásra vetülő kékség. Apám valahol a
közelben lehet, hogy ennyire testi módon jelent meg nekem, de hiába figyelt,
a dimenzióitól megszabadult végtelen tér mindenfelé a szabadságról hallgatott,
és a szabadság szédítő volt.
Nem emberi, mert az emberi szabadság mind a filozófiai, mind
a teológiai antropológiának tárgya, márpedig e szabadságnak tárgyhoz köze nem
lehet, elmélkedett, hiszen úgy találta, az ember vállalja, hogy fizikai munkával,
akár gumibefűzéssel valósítsa meg a maga történelmi lehetőségeit. Ez a szabadság
nem tartalmazott semmit az emberi munkával elérhetőnek hitt dolgokból. Arról
nem is beszélve, hogy ezúttal választással való korlátozásról nyilván szó sem
lehetett. Azt ember se jót, se rosszat nem választhatott, de még ahhoz sem érzett
indíttatást, hogy tiltakozzék a vele nem osztozó, határtalan tér minden irányú
vonzása ellen.
Szaporán gyűltek mögötte a hullámok, sokkal erélyesebben tartva
vissza haladását, mint azt tűrhetőnek ítélte volna. Ha pedig maga mögé csapott
tehetetlenségében, a fodrok megsokszorozódtak, amint arról Huygens professzor
rendelkezett annak idején, és még nehezebben tudott velük megküzdeni. A verejték
a szemébe folyt, görnyedt háta görcsösen kapaszkodott gerincébe. Ütemesen nyögött,
és a gyengülés dünnyögő munkadala megkönnyítette a haladást.
Még sehol sem tartok, apu, szólt a kékségnek. Miért, talán hozzám indultál?
Nem. Na, ugye, mi közöm nekem ehhez? Apu, neked jelentékeny tanáraid voltak?
Most hogy jön ez ide? Némelyikük nagy ember volt, némelyik nem. Milyen nagy
volt, aki a legnagyobb volt? Több mint kétméteres, és apu hangját fölszívta
a csend. Gúnyos nevetése elégedetten borzolta a felszínt.
Nehéz ügy ez az apákkal, kapaszkodott újra a munkába, mindig
akkor nevetnek ki, amikor belenyugszunk, hogy irántuk érzett önkéntelen tiszteletünknek
sokkal inkább a hagyomány az alapja, semmint az ősök kiválósága, és erre fel
előjönnek a befejezettségből, hogy újra kezdjék önérzetünk megcsúfolását. Most
is ez történt. A most nem valamely egyenértékű mozzanatokból álló sor valamelyik
pontja, hanem a meditációban transzcendált tér és idő, az örökkévaló pillanat,
amely a jelen és a jövő, amint múltként jön elő. Ha megöltem volna a katonát,
most nem kellene erőlködnöm, nyugodtan fekhetnék a parton, hogy ő nem fog előjönni,
mert csupán a lelkiismeretem üldözhetne, ám ellenséget ölni erény. Valószínűleg
erény, és csak másodsorban lehet bűn, hogy a magunk védelmében megszüntetek
egy életet, amit akkor sem tudnék visszaadni, ha belátnám egy ilyen gyilkosság
etikumának álságos voltát. Most a katona és az övéi halálra keresnek, ami azzal
jár, hogy jó okom van magamat élhetetlen hülyének ítélni. Ők motiválva vannak,
belőlem pedig hiányzik az életösztön. Az ilyen ember, beszakad a hátam, a verejték
kimarja a szemem, két kezem idegenné lett mozgása pedig jobban zavar, mintha
meg sem mozdulnék, hogy felszívódjam e kékségben, szóval, az ilyen ember nem
kellően motivált; vagyis nem érintette meg a kegyelem, hogy üdvösséges cselekedetével
eleve elhárítsa övéi fölül az ellenség veszedelmét.
Persze, hogy röhög rajtam az öregem, ha őt már nem lehet megölni.
Rá nem vonatkozik se a fele-, se az egészbaráti szeretet.
Nem is veszélyes a létet követő nemlétben létezni, ahol akkora a szabadság,
mint itt körülöttem, és a fater is csak jön-megy, akár az alföldön az ördögszekér.
Repülőgép visított a feje fölött, a Nap helye felé szállt.
Ekkor értette meg, miért idegen a látvány: a fény minden irányból jön, tehát
árnyék sem lehet. Megnézte, tényleg nem volt. Értetlenül bámult, hogy a mögötte
fodrozódó, egyébként sima, végtelen lepelszerű kékségről úgy eltűnt a meleget
adó égitest, mintha ellopták volna.
Szemfényveszés.
Mint amikor megérkeztek a kultikus mikiegerek, és Iván leszármazottai
teniszlabdákat meg töltőtollakat osztottak az álmélkodó népfiaknak. A népfiak
pedig elragadtatásukban beszavazták a legrátermettebb osztogatókat a parlamentbe.
Közel lehet a cél, megjelentek a madarak is, a repülőgép pedig
lángszínű, bömbölő csóvát húzott, és dörögve vágódott a kékségbe. Nyomában terjedő,
vörös folt támadt.
Tudtam, hogy nem úszom meg, rosseb az anyját, ordított az
ember. Megcsodálta, milyen méltóságteljesen buggyan a felszínre a vére, és dühösen
lerázta ujjbegyéről. Vérző ujját mohón szopogatta.
Már látszott a part; halványkék szegélyéhez illesztette a
gumit, és gondosan elvarrta, mert az ő szabadsága kimerült abban, hogy dolgozhatott,
és ha elrontotta, választhatott, szentségel-e, vagy nem. Vékony anyagú, világoskék
nyári pizsamanadrágjának korcát fodrosra húzta a befűzött gumi. Elégedett volt.