EGY KÁVÉ RENDEL. ÍRJÁK A SZÁMLÁMHOZ. A SZÁMLÁMRA...

Kovács Imre Attila törzshelye

Például Esterházy

 Az írók is öregszenek, szép, esett fejük meggyűrődik, aszályos vonásaik mint repedt füstüveg. Merengenek a kéziratpapírok tükre fölött, képzeletben hosszú, cirkalmas sétákat tesznek. Eközben folyton utazóbőröndöt hordanak magukkal, benne papucs, székletlágyító drazsé, furcsa kőzetek, egy-két reménytelen kézirat, satöbb. Az írók is öregszenek, bár másként, mint a tortadísz méretű tornászbajnoknők, a beházasodó diákvezérek, a csodagyerekek és egyéb csudálatos fiókkacatok. Lázadásuk stílromantikája bölcs tereferévé vagy közbeszéddé szürkül, ami itt nem a hegedős-lét megrendelői hátterét festi, hanem és főleg: egy elegáns tón. Az öreg író áll az árnyék és a fény határán, sem jónak, sem rossznak nem akar már csősze lenni, saját határait a világ tengelyébe (középpont híján marad a szimmetria, vagyis az ismétlődés) tolja, s figyel. Szétálló szemekkel. (E szétálláshoz elég csak annyi, hogy szemekkel; „mely nyelv merne versenyezni…”) Nem (túl)feszülten, de nem is normálisan.
 Az öreg írónak legalább két dilemmáját sejtem: az egyik a megtett út értelmességét, a másik ennek az értelmességnek az eldönthetetlenségét illeti. Konkrétan (s ezzel még nem adjuk fel a fikciót, csak elkezdünk szigorúan nézni) úgy áll a dolog, hogy a pálya élettani alkonyán bontakozik ki az a vállalható igazság, ami miatt újra kellene kezdeni az egészet. Az íróságot, s ami azzal jár: a szépírászati kiáradásokat, s olykor vonszolódást. Egy élet veszkődése árán bukik meg az öreg író, mondhatni önmagából. Az örökség az az önundor, ami homályban marad, az a tévedés, aminek egy életmű az ára. Az ifjak átlépik a holttestet, de az ő megtisztult lelke születik bennük újjá.
 Az öregedéssel teljesedik ki az egzisztencia: a javak hadrendbe állnak, kialakul a barátok és ellenségek passzionátusa, emberkerti sakktáblája, a világ úgy-ahogy belakva. Csakhát a világvégére érett véglegesség! A hamleti. De halottak nélkül!…Lenni és nem lenni. Ha az írás már nem hiúsági kérdés, akkor elveszíti értelmét, mert az okosságra, ha következetes, rátelepszik a csend. Nemcsak az egzisztencia, de a tapasztalati jóllakottság is kiolthatja az írói gőgöt, a mindenség legszerényebb felfuvalkodottságát. Az öregedő író nem mer szamár lenni, nehogy elfelejtse, mivel tartozik a tehetségének. Olyan intelligens, mint a tibeti bölcs, mielőtt még végleg elhagyta volna bámulóit. Igen, persze… Elkelne nála a hülyeségnek valamely neme, egy kis belletrisztikai huliganizmus, pályakezdő-szagú ámokfutás, több élet és kevesebb irodalom. Csak nem lehet, mert irodalomtörténetileg van komolyan véve. Mély hangú, széleslátókörű és kockászakójú esztéták, meg a legeslegsoványabb kritikusok hordozzák előtte a hatalom jelvényeit. Halad a menet, az öregedő író egyre nő, alakja hatalmas, ledőlt torony. Borsszem lovacskák húzzák az irdatlan pallót, amire a testét kötözték. Viszik a királyné színe elé, s lesz jámbor óriás, értelmetlenül nagy, torz és csodálatos Gulliver. Gulliver, aki nem ír. Öreg. Azt írja, hogy nem ír, hiszen ő hajótörött. Egyébként is minden egész törött, ám szerencsére itt van Liliput, ahol észlelhetetlen a csonkaság, mert minden résznek születik. A kicsi halhatatlan, az óriás nevetséges, és nem fordítva. Egy történetbe foglalva e kettőt talán elgondolhatjuk a meg nem írt, öreg regényeket.
 Az elvénülés cseppet sem ártatlan dolog. Az a múlt kezd felülkerekedni az akaraton, amely egyszer élettapasztalatnak, másszor erkölcsi színezetű, szűkös szabályrendszernek mutatja magát, s a végén rendszerint egybeforr. Az elhagyott évekből homályos, édes emlék lesz, továbbállt ligeti csimbumcirkusz. De legalább megadja az elégtételt: hisz én is voltam fiatal, megszereztem valamit, örökjogon. Bizony, az öreg öregedés csupa pazarlás, az összehordott, nagyképűsködött, fantáziált vágyak hideg szívű, ravasz, túlélő, realista szélnekeresztése. Folytonos engedmény abból, amit már egyszer elért, és állandó kapaszkodás oda, ahová fel nem érhet. Az író, mint időérzék nélküli lény, nem érti a múltat, mert írásművészetileg minden elbeszélés, a minden pedig nem szorul magyarázatra, tehát érteni sem kell. Jelen nincs, csak az írás jelenvalósága, a jövő pedig egy negatív tartomány, tele pozitív illúziókkal. Az író kizárólag kultúrhistóriailag öregszik, vagyis korhozkötötten, véle összeláncolódva. Mondhatná, semmi köze hozzá, csakhát a láncok, azok csörögnek. Csúfondárosan, drámain, olajozottan, ritmusra vagy kaján csikordulásokkal. Aki magában áll, és rászáll a harmat, azon is kirajzolódnak a vékony pókfonalak. Úgy hajnal felé. Nincs mit tenni, ez az irodalomtörténet ára, amit ugyan el lehet sorvasztani, undok szeretettel, de ettől még az írók öregednének, noha kevesebb méltósággal. Magukkal sem vitázva.