BÁBEL ABROSZA


Beszédes István törzshelye


Igazából egy dolog

     Igazából egyetlen dologtól rettegek. Hogy ha megöregszem, emlékezni kezdek. Persze nem arra, amit ennél az asztalnál ittam, hisz már elvitték a poharat, és mert nem tudom, mivel is kezdtem, amiért is mindig mást rendelek, és hogy elfelejtem azt is, bevettem-e a vízhajtót, avagy sem, hogy az a kék tabletta most mire van. Nem is az iméntitől félek, hanem a rég elmúlttól. Hogy kitekintésem lesz egy élet vélhető egészére. Hogy mással sem foglalkozom majd, csak mint egy rég lejátszott sakkjátszmát, elemzem utólag a lépéseket. Nem akarok megbántani senkit, de kezdettől gyanakodva tekintek azokra, akik a parki sakkpálya életnagyságú figuráit tologatják, minden magában töprengő esélylatolgatóra, stratégára.
     Úgy érzem, vannak helyzetek, amelyekben az öngyilkosság igazolást nyerhet. Talán ilyen ez is. Megteszi egy fogas is, vagy beguggolni a szekrénybe, az akasztó alá. Nincs itt szükség euthanáziára! Nem akarom a játszmát visszajátszani, arról sem kívánok tudomást venni, hogy győztes volt-e avagy vesztes! Sőt, az sem lényeges, hogy mi volt a tét. Mert végül mindenki veszít - amint megválik a vitális feledőképességtől, s kényszeresen újraszenvedi élete összes gályáját, hagyja orrára kötni az összes muffot, amit felhúzni elmulasztott. Egyszerre kinyílik az összes behegedt seb, begyógyult kelés. Úgy tetszik, az asztalnál ülő öregember kockákat gurigat, de nézd csak meg jobban, fogak esnek ki a pohárból, ólomplombával számozott fogak (tegnap szedték ki azokat az odvas szájból, hogy a protézisnek helye legyen.). Ha én nyerek, s élete fogsorát is kénytelen lesz nálam hagyni, amint az ajtón kilépett, felrepül. Sovány, inas, szomorú angyali köztisztviselő a város felett.
     Attól rettegek, hogy mindig, amikor egyedül maradok itt, e toronyház tetején, ahol már nincs fölöttem lakószoba, egy idő után meghallom, fölül is csak ez a kopogás hallatszik, kockák pörögnek ott is. Ide, közvetlenül a felhők alá csúcsosodnak egymásra rakott kávéházi asztalaim, háló nélküli és háló feletti társaságaim, amelyekben egyre gyakrabban szólítom meg a halottakat, bízom a történteket a jó amnéziára. Bábeli gúla, pirosló a kockás abroszoktól, itt-ott asztallapra rakott székek, másutt üveghamutálak, füst gomolyog a szélárnyékban, és kávék, fröccsök, söröskorsók ottlétét sejtő színtörések a százemeletnyi kazalban. Fürtökben lógnak az emberek, kapaszkodnak a poharakba, egyikük egy pianínó billentyűin csüng. Ha kibillene tengelyéből a világ, először ők szabadulnának a világűrbe. S először ez a magaslat zuhanna teljes hosszában a porba, s lesz, aki úgy veti a mélybe magát, mintha elkaphatná a láthatatlan trapézt, mintha elkaphatná egy arrafelé soha nem bucskázó albatrosz ráncos lábát…
     Azt hittem, ezért szerettem Montaigne-t, hogy hiteles történet lesz az, amelyet meghitt feledésem ír. De túléltem Krisztust, és attól tartok, lassan túlélem önmagamat is, és mert meghalni sincs kedvem, de túlélni sem akarok más senkit, nem szeretném a szenilitás gondjaira bízni a világot. Messze, mélyen lenn a játszótér, és én már megírtam: sakktábla hull homokozóra. A körletre árnyat vető tölgyeket szitává rágta a temérdek hőscincér. Bodobácsok sütkéreznek a málló fatörzs tövén. Nincs semmi szilárd pont, aminek egy megfáradt járókelő nekitámaszkodna. Az igaz ugyan, hogy odalenn délelőtt van. Csak persze az már egy másik napnak a délelőttje. Odafönn örökké tart a késő este. A pincér siet már haza. Kiskomáim, mondja rekedtesen, ne haragudjatok, beteg a gyerek. Még ezt a cigarettát elszívjuk, még ezt az italt megisszuk, ez általában a válasz. De senki nem meri elhagyni az asztalt, senki nem akar az éjszakába kilépni, mert tudja, ez az utolsó nap, odakünn már nem élnek. Meg úgy egyáltalán, amikor felkapaszkodtak az asztalok magasába, még fiatalok voltak és józanok, a visszafelé vezető út rengeteg veszéllyel jár, s ha sikerülne is valami csoda folytán leereszkedni, még egyszer, annyi szent, vissza ide már egyikőjük sem jöhet.