Körlevelet kaptam egy közismert magyarországi
kutatóintézet két közismert közgazdászától. Kis bevezetőjükben beszámoltak
arról, hogy műhelyükben "megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia
és a piacgazdaság mellett az országnak egy erős pozitív jövőképre is szüksége
van". Eltervezték, könyvbe gyűjtik össze mintegy 300 megszólított szerző
bizakodását, így engem is arra kértek, 600 szóban foglaljam össze a magam
pozitív jövőképét. Hogy nekem egyáltalán van-e ilyenem, azt elfelejtették
megkérdezni. Ha megteszik, megírtam volna, hogy a "pozitív jövőkép"
számomra éppen olyan propaganda-ízű kreáció, mint a "negatív jövőkép".
Az a kényszerképzetem kezd kialakulni, hogy csupa látnok vesz körül, akik
a maguk "jövőképét" hiszik egyedül üdvözítőnek, s elvárják, hogy
látomásaikban osztozzam.
A körlevél, amellyel most megkerestek, ezt állítja:
"Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legdinamikusabb
és legsikeresebb gazdasága lehet, társadalma pedig levetheti a 20. század
megrázkódtatásait tükröző betegségeinek jó részét". "Vagy nem!"
- teszem hozzá én némi malíciával, és nem csupán a mondat képzavarai miatt
(vajon hogyan kell megrázkódtatásokat tükröző betegségeket levetni?). Holnap
pedig talán kapok egy másik körlevelet más látnokoktól: "Kiinduló-pontunk
az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legelmaradottabb, legsikertelenebb
gazdaságú államává válhat, amelynek társadalmát mind jobban veszélyeztetik
a 20. század megrázkódtatásai nyomán kialakult betegségek". Ezt az elképzelt
vélekedést, még ha szófűzése szabatosabb is, ugyancsak fenntartással fogadnám,
és halkan megkérdezném: nem lehetne, kérem szépen, egy kicsit, legalább most,
átmenetileg, jövőkép nélkül meglenni, és inkább azzal foglalkozni, ami van,
s nem azzal, ami lehet?? S ha már mindenképpen jövőképre van szüksége a közgazdász
uraknak, nem lehetne az esetleg bipoláris, olyan, amely negatív és pozitív
tendenciákat egyaránt figyelembe vesz? (Ne adj isten, ezek dialektikus vizsgálatából
nem készülhetne érzelmileg semleges, ideológiamentes prognózis?)
A pozitív jövőképtől az én generációm legtöbb
tagjának amúgy is azonnal felhólyagzik a bőre: kaptunk belőle épp eleget óvodától
az egyetemig. Hittünk is egy ideig piszkosul az osztályok nélküli társadalomban,
az állam elhalásában, és persze abban, hogy a világ proletárjai végre egyesülnek.
"Oszt mi a szar lett belőle", mondanám egy kis népi vulgarizmussal
azokkal az agrárproletárokkal szólva, akik nem dőltek be ennek a pozitív jövőképnek
(sem), hanem tették a dolgukat és a maguk zsebkendőnyi háztáji részlegén megtermelték
mindazt, amit a nagy közgazdászok kifundálta kollektív mezőkön nem lehetett.
(Ez, talán mondanom sem kell, képletesen is értendő: szellemi síkon ugyancsak
megvolt a józanabbaknak a maguk háztájija: ott hányták-vetették meg a világ
sorát, ott gondolták végig mindazt, ami "kint" tilalmasnak számított.)
Persze, értem én: végre egy kis lelket kellene
önteni ebbe az elfásult magyarságba, hogy ne fancsali képpel, lógó orral hagyja
magát becsalogatni Európába, hanem vágjon végre jó pofát mindahhoz, ami vár
rá a 21. század elején. Ne legyenek kételyei, ne ingadozzon, mert még a végén
lemarad minden jóról. Érdekes módon azonban a sok lógó orrú magyar a politikacsinálók
pozitív jövőképétől nem akar jókedvre derülni, ellenben fenemód szeretne már
magának egy kis pozitív jelent - attól rögvest vigyorogni kezdene, talán dalra
is fakadna és tánclépésben indulna NATÓ-ba, EU-ba, bárhová, ahol végre nem
izélgetik a jövőképpel.
A két tudós közgazdász a felkérő levélhez mellékelte
a saját 600 szavas pozitív jövőképét, mint a "két első hozzászólást".
Ezek egyikében ezt olvashatni, még ám indításul: "Hogyan lesz egy vergődő
országból Európa egyik legsikeresebb minta-országa? Először is úgy, hogy polgárai
lehetségesnek tartják, hogy röpke negyedszázad alatt befejezik a gazdasági
felzárkózást és a társadalmi felemelkedés sokszor megindult, majd megtorpant
folyamatát. Hogy polgárai ezt a célt tűzik ki és nem egy igénytelen történelmet
akarnak egyéni és nemzeti életükkel megformálni." Azaz minden csak a
magyarság akaratán múlik, és ha mégsem jön be ez a "minta-ország",
az csupán kishitűségén és igénytelenségén múlott. Továbbá pedig: nem is annyira
tenni kell a felemelkedésért, elegendő lehetségesnek tartani, hinni benne,
továbbá pedig célul kitűzni. Hát ebből most végre megtudtam! Én balga eddig
abban az illúzióban ringattam magam, hogy vannak bizonyos meghatározó nemzetgazdasági
adottságok, vannak pénzügyi kényszerek, van geopolitika, adósságállomány,
költségvetés és egy krachedli csupa olyasmi, amivel épp közgazdász uramék
dobálnak meg napi rendszerességgel - most meg puff neki, kiderül, mindez smafu,
mert elegendő egy jó kis pozitív jövőkép. Hogy pontosan miféle? Kapunk erre
is választ: "Ez a jövőkép azt mondja [!], hogy Magyarország képes hat
varázs szelencét [!] felnyitni, amelyekből kirepülnek a történelem szárnyas
angyalai és felemelik az országot."
Hát ez azért szép, mondaná Esterházy Péter. Münchausen bárót pedig eheti a
sárga irigység: ötlete, hogy hajánál fogva felemelje magát, piti trükk ehhez
képest.
Remélem, addig is, amíg Magyarország konzervnyitóval
neki nem áll Pandora szelencéit nyitogatni, ezek a szárnyas angyalok nem unatkoznak
odabenn, hisz alighanem társbérletben élnek az ugyancsak röptös kedvű sült
galambokkal.
Nyomdában a regényem. Részben öröm, részben
roppant nyomasztó érzés: többé már nem tudok javítani rajta. Igaz: rontani
sem…
•
Felirat a budapesti Anna presszóban
(Váci utca): "ÜLŐFOGYASZTÁS CSAK A FELSZOLGÁLÓ ÁLTAL!" Megpróbálom
értelmezni. Olyasmit jelenthet, gondolom, hogy az ülő vendégeket csak a felszolgáló
eheti meg.
Másik kedvencem egy szerelőszekrényen olvasható
ugyancsak a magyar fővárosban, a Benczúr utcában: "SZÁRAZ TÜZIVÍZ VEZETÉK
CSATLAKOZÓ". Ezt meg sem kíséreltem megérteni.
Hosszabb ideje dolgozom nagyobb
tanulmányomon, amelyet a Magyar Napló "A magyar társadalom önképe az
ezredfordulón" című esszépályázatára szánok. Persze nem érintem a kérdés
egészét, hanem csak azt elemzem benne, amiről ismereteim is vannak: a kárpátaljai
magyarság helyzetét.
Eredeti elképzelésem szerint egy korábbi előadásomat
akartam kibővíteni. Ám kiderült, hogy bármilyen sikert is arattam szövegemmel
96-ban Hollandiában, a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjainak egyik előadójaként,
az ott elmondottak csak kis részben használhatók fel egy komolyabb tanulmányhoz.
S ha az ember hozzányúl egy kész, lezárt anyaghoz, akkor rögvest kiderül:
az egészet fel kell forgatnia fenekestül, mert a beleírt részek más illeszkedéseket
követelnek, s a kialakuló új szerkezet minden leírt gondolatot újrafogalmaztat.
Készülünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Nagy dolog, hogy most már sokadik éve részt vehet kis szellemi műhelyünk ezen a rangos seregszemlén. Voltaképp nem is igazán értem, miért minket, a régió garantáltan legkisebb kiadóját érte ez a szerencse. Alig akarom elhinni: talán azért, mert a négy évvel ezelőtti felhívásra egyedül mi küldtünk korrekt választ, s mi ajánlottunk olyasmit, ami okán még a standbérleti díjunkat is elengedték. Ennek fejében ugyanis mi évek óta a teljes kárpátaljai magyar könyv- és lapkínálatot igyekszünk bemutatni, és nem is csak az egyéves termést, hanem visszamenőleg is mindent, amihez hozzá tudunk jutni, s aminek az odaszállítását meg tudjuk oldani. Ugyanakkor ez néha nem is könnyű feladat, mert kedves kiadótársaim némelyike épp hogy nem rejtegeti a könyveit. Hozzájuk jutni sehol nem lehet, felkérésemre ímmel-ámmal reagálnak, négyszer-ötször is oda kell telefonálnom, amíg hajlandóak összekészíteni egy doboznyit újabb könyveikből. Egyre inkább az a benyomásom, én vagyok az egyetlen kiadó Kárpátalján, akinek fontos, hogy kiadványai minél több helyre eljussanak - és lehetőleg vásárlóra is találjanak.
Ötéves a Pánsíp. Ebből az alkalomból
nagyobb szabású estet rendeztünk a Magyar Írószövetség budapesti székházában.
Először is szonettpályázatunk eredményhirdetésére
és a díjak átadására került sor. Erőpróbánk zsűrielnöke Somlyó György volt,
az esten nagyon szépen beszélt. Megerősítette azt a meggyőződésemet, amely
szerint egy szerény kisebbségi irodalmi lapnak is szabad ilyen széles látókörben
elképzelt pályázatot hirdetnie. Átadtuk a díjakat, Lackfi János vitte el a
pálmát, mögötte végzett Lászlóffy Aladár és Gyárfás Endre. És még volt vagy
tíz különdíjunk is, nehezen megtalált szponzorainknak is köszönhetően. (Nekem
egyetlen bánatom az volt, hogy Kárpátaljáról nem kaptunk érdemleges pályaművet,
még azoktól sem, akik hébe-hóba írnak szonettet: Fodor Géza, Füzesi Magda,
Penckófer János. Még Erdélyből is több és a Vajdaságból is jobb anyagot küldtek
be, mint azok, akik élvezhették volna a hazai pálya előnyeit.)
A díjak átadása és Somlyó zárszava után áttértünk
a Pánsíp "ünneplésére". Tartottam egy kis expozét, aztán 9 (!) jelen
lévő szerzőnk kapott szót (illetve, aki nem akart szerepelni, azokról én mondtam
néhány mondatot). Igyekeztem a fiatalokat helyezni előtérbe, valamennyien
beszéltek is, írást is felolvastak. Mint ahogy tavalyi előadókörutunkon, itt
is lemérhettem: még mindig tapasztalatlanok, nincs előadói rutinjuk. Ezért
külön örülök annak, hogy írásaiknak nem csupán első publikálója lehettem,
hanem közszereplésekhez is hozzájuttattam őket.
Tornai József esszékötetét olvasom.
Egy helyütt a Jó és a Rossz soha el nem dőlő, soha el nem dönthető harcáról
ír. Nekem a magam megállapítása jut eszembe; valahol a Szembesülésben írom:
„Nem hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor, ha
a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek. A szeretet
és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal, hogy melyik kap legitimációt
és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy a szeretet temploma tövében ott burjánzik
a tiltott bűn és a fel nem számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett
is virágozna a tiltott erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a
kiirthatatlan szeretet.”
Az esszékötet tartalmának a jó részét egyébként
ismerem korábbról: a Forrásban, a Kortársban és talán egyebütt is közöltek
belőle részleteket. Amikor a Könyvfesztiválon találkoztunk, ezt említettem
is Tornainak, nem hallgatva el, hogy nagy élvezettel olvastam pl. a vallásról,
hitről szóló passzusait. Valahogy így fogalmaztam: „Nagy élmény volt számomra
felismerni, hogy egy alapjában istenhívő (ő) és egy alapjában istentagadó
ember (én) mennyire azonos következtetésekre juthat, ha az egészséges kétely
vezeti gondolatait.” Igen, mondta, a vallás legnagyobb hibája az, hogy egy
bizonyos ponton leállítja az ember gondolkodását, és elvárja tőle, hogy az
elme egészséges működése helyett a vakhit terpeszkedjen el az ember énjében.
Ezt nehéz elfogadni, nem elfogadni pedig veszélyes, mert a „továbbgondolkodás”
egyenes úton vezet az „eretnekséghez”. Aki komolyan veszi az istenhitet, csapdában
vergődik, a dolgok lényegét fürkésző gondolat és a dolgokat lényegüktől függetlenül,
feltétel nélkül elfogadó hit között.
Tornai gondolatmenete - a fent idézett és a
kötetében több helyütt is kifejtett - nemcsak logikájának tisztasága (és szépírói
hitelességű megfogalmazottsága) miatt meggyőző, hanem azért is, mert példatárát
nem csupán a kereszténység forrásvidékéről hozza; igen gyakran hivatkozik
Buddhára, de jártas az egzotikusabb, így a törzsi vallásokban is. Jó ez a
kötet, megerősít abban a meggyőződésemben, hogy a szemlélődés, vizsgálódás
és a gondolkodás mégis fontosabb a „hívés”-nél, amely - ha csak önmagáért
van - óhatatlanul beszűkíti, falak közé zárja az emberi elme szárnyalását.
(És itt még hadd teszem hozzá: nem a vallás miszticizmusával, a racionális
gondolkodással szemben álló, a mindennapi és a tudományos tapasztalatoknak
ellentmondó voltával van bajom. Ilyen alapon kárhoztatni lehetne akár a költészetet
is. Míg azonban a költészet nem aspirál arra a szerepre, hogy a világról vallott
nézeteinket megszabja, addig a vallási rendszerek elvárják követőiktől, hogy
az általuk meghatározott módon viszonyuljanak ember-élet-természet dolgaihoz.
Egy versbéli szimbólum nem gondolja azt magáról, hogy ő egy definíció, míg
a „szeplőtelen fogantatás” vagy „szentháromság” a vallásos gondolkodás attribútumaiként
demonstrálódik.)
A vallással azonban - most már Tornai kötetétől függetlenül
folytatva - nem is ez a fő bajom. Hanem ugyanaz, mint más ideológiákkal: az,
hogy a mindennapi ember szintjén ez az ideológia primitív panelekben, előre
gyártott prekoncepciókban, vulgárteóriákban ismerszik meg. Két módozat szerint
is.
Egyrészt a mélységesen meggyőződéses emberek
gyakran a viccbéli Mórickához hasonlatosak: szinte mindig mindenről ugyanaz
jut eszükbe, mindenben a Jóisten megnyilvánulását keresik (és találják meg!),
és hol a sorsot, az eleve elrendelést látják bekövetkezni, hol meg a Mindenható
közbeavatkozását érik tetten. Ha valami nem sikerült: így volt megírva, az
Isten ezt szabta ránk; ha valami sikerül: az Isten megsegített minket. És
itt az ekként viselkedő-gondolkodó „mindennapi” embereken nem feltétlenül
az ostoba, iskolázatlan, a világ dolgaitól elzárt vagy azok iránt nem érdeklődőket
értem; átlagosaknak, hétköznapiaknak inkább atekintetben nevezhetők, hogy
gondolat- és érzelemvilágukban valamely meggyőződés „mindennapisága” dominál
a szabad vizsgálódás „különlegessége”helyett. Mindig azonos vágányon futó
következtetéseik miatt az ilyen emberekkel vitatkozni sem igen lehet (nem
is nagyon érdemes), mert gondolatmenetük nyomvonalából nem tudnak, nem is
akarnak kitérni, és mindig mindenre ugyanaz a kész válaszuk van. Saját hitüket,
meggyőződésüket egyfajta kész receptnek tekintik, amely minden körülmények
között eligazítja őket afelől, mi miért van. Mélyen vallásos embert nehéz
zavarba hozni, mint ahogy egy meggyőződéses marxistát sem könnyű: a világ
dolgaiban eleve saját elvrendszerük érvényesülését látják, s bármi is kerüljön
elébük, az számukra soha nem más, mint nézeteik manifesztálódása. Fel sem
merül bennük a „talán mégsem”, nincs szükségük újraértelmezésre, kerülik a
dolgok komplexicitását, érzéketlenek a finom árnyalatokra, hajlításokra, erősen
idegenkednek attól, hogy az „igazságok” viszonylagosságát vagy visszáját,
fonákságát is megvizsgálják. Eszméjük olyan rögeszmévé torzul, amely már-már
automatikusan, tőlük függetlenül működik, s reagál a külső ingerekre.
Másrészt a mindennapi emberek egy jelentős része
nem mélyebb meggyőződése, hanem felületessége, gondolati restsége okán használ
ideológiai (így vallási) paneleket. Az ő részükről még a saját elvrendszerük
alapos elsajátításának igénye sem merül fel: ismereteik hiányosak és leegyszerűsítettek,
fogalmaik pontatlanok. A „vulgárvallásosság” képviselői nem ismerik azon mélységében
a Bibliát, nem látják át filozófiai értelmét sem a megváltásnak, sem az üdvösségnek,
sem az eredendő bűnnek stb. Az ő hitükben a Jóisten megszemélyesül, emberi
alakot ölt, és sok mindenben jobban hasonlít egy tröszt nagyhatalmú igazgatójához
(a kisemberek őt sem látják soha), mint ama transzcendentális világeszméhez.
(Itt kell megjegyeznem, hogy a vulgárteizmus kialakulásában alighanem jelentős
szerepe van azoknak a „tanítóknak”, akik a „közérthetőség” kedvéért - vagy
mert maguk is primitíven gondolkoznak - jelentősen leegyszerűsítik a vallási
vagy más ideologisztukus elméleteket, a könnyű követhetőség kedvéért kisszámú
lépésből álló egyenes következtetésekre korlátozzák magyarázataikat, a polemikus
helyek fölött pedig bámulatos nagyvonalúsággal elsiklanak. Példázatokkal élnek,
de a számos értelmezésre lehetőséget adó történetekből „az egyetlen helyes”
konklúziót igyekeznek levonni, mintha a megvilágosodás valami számtani művelet
lenne. Nem sok prédikációt hallgattam végig életemben, misét pedig alig kísértem
figyelemmel néhányat, de még az oly képzettnek gondolt és a felekezeti hierarchiában
magas rangra jutott teológusok által lebonyolított igehirdetésekből is azt
kellett kihallanom, hogy az interpretátorok a hit lenyűgöző misztériumait,
a filozófiai (és nem ideológiai) értelemben vett vallás transzcendens emelkedettségét,
vagy akár az isteni mivolttal történő érintkezés katartikus élményét valami
elképesztően alacsony „háztartási szinten” adják elő a nagyközönség számára,
mintegy lerángatják a köznapiság porába. Azt, ami voltaképp felfoghatatlan,
tapasztalaton túli, köznapi értelmünk feletti, azt nem költői metaforákban
és nem is elvont fogalmakkal operáló elméletekben próbálják megragadni, hanem
nagyon is felfogható, nagyon is tapasztalati, nagyon is köznapi reáliákhoz
kötik, azok révén értelmezik. Az egész néha olyan, mintha egy karmester meg
sem próbálná megszólaltatni a szimfóniát, hanem elmondaná, hogy a hegedűkön
négy húr van, a harsonák rézből készültek, a kottákat pedig a Zenemű Kiadó
rendezte sajtó alá. Az emberek ezután kijönnek a templomból, és azt hiszik,
megtudták, hol lakik a Jóisten.
Több mint két hétig dolgoztam
a Forrásnak szánt recenziómon. Jó éve állapodtam meg a főszerkesztővel, Füzi
Lászlóval abban, hogy évente két kritikát írok nekik kárpátaljai könyvekről.
Eddig egyszer sem sikerült pontosan ezt írnom. Előbb A hontalanság metaforáiban
elemeztem négy év verstermése alapján a haza-szülőföld-magyarság stb. témakörű
megnyilatkozásokat, most meg Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás és Bagu
László első köteteiről igyekeztem megállapítani ezt-azt.
Miközben olvastam-jegyzeteltem köteteiket, a
költészetüket érintő megállapításokon túl még valamit megfigyeltem: saját
munkamódszerem visszásságát. Ennek lényege abban áll, hogy aránylag rövid
„tanulmányozás” után megteszek bizonyos megállapításokat, s attól kezdve már
nem csak úgy olvasom a verseket, hanem saját meglátásaimhoz keresek
adalékokat. Ekkor már alaposan beleásom magam a szövegekbe, de csak azért,
hogy a magam koncepcióját mind hitelesebben igazolhassam. Veszélyes módszer,
mert igen könnyen előfordulhat, hogy a koncepció fontosabbá válik a vizsgált
anyagnál, és a sebtében kialakított vélemény akkor is rögzül, ha az alaposabb
elemzés más következtetéseket is megengedne. Emiatt nem tarthatom magam igazi
műkritikusnak (elméleti tudásom sem elegendő hozzá), csak olyan írónak, aki
mások műveinek olvastán igen könnyen alkot véleményt, amelynek helyességét
aztán bizonyítani is próbálja.
Amit évek óta nem tettem: mikrofonhoz
álltam egy szabadtéri ünnepségen. Ez az Oroszlány melletti Majkon történt,
ahol is a Kamaldúli Műemlékegyüttes falai között rendeztek Rákóczi Napot.
Meghívóm, a Rákóczi Szövetség oroszlányi szervezetének elnöke az első felkérésében
még a kárpátaljai magyarság helyzetéről szóló „ünnepi szónoklat” megtartására
kért. Szíves invitálását megköszönve és elfogadva azt írtam vissza, hogy a
témában szívesen tartok előadást, felszólalást, hozzászólást, tájékoztatót,
beszámolót - csak szónoklatot nem. Visszaírt, hogy jó lesz a tájékoztató.
Tartózkodásomnak egyébként pontos oka volt:
1992-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári szervezete - akkor
még tagja voltam - felkért, hogy legyek a Petőfi-szobornál tartandó március
15-i megemlékezés ünnepi szónoka. Én el is vállaltam, és történelmi-irodalmi
előadásomba beleszőttem két politikai aktualitást. Az egyiket Ukrajna akkori
elnökének címeztem, aki az ungvári Petőfi-szobor egy évvel korábbi felavatásánál
olyasmiket mondott, hogy „ukrán földön felavatjuk Petőfi Sándor szobrát”,
meg hogy „azok a magyarok, akik itt élnek, otthon fogják érezni magukat nálunk”.
Lehetne vitatkozni azon, ki kinél van vendégségben, üzentem én Kravcsuk után
Kijevbe, kijelentve még, hogy Ungvár ugyan Ukrajna földje, de nem ukrán föld.
A másik üzenetem egy másik elnöknek, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség
akkor vezetőjének szólt. Arra kértem a távollevő Fodó Sándort, minden tekintélyét
latba vetve igyekezzen megőrizni a KMKSZ egységét - a szervezet ez évi közgyűlésén
ugyanis ez az egység megbomlott. Ezek után olyasmi történt, ami ünnepi gyűléseken
nem túl gyakori: a Szövetség egyik szürke eminenciása szükségesnek érezte,
hogy Fodót megvédje ellenemben - pedig én nem is támadtam - , szót kért és
kioktatott: hogy merészelem én távollévő elnökünket bírálni.
A dolog visszássága abban állt, hogy sem az
ezres tömegben, sem a mikrofon közelében álló nem-magyar ukrán városi vezetők
közül senki sem akadt, aki Ukrajna elnökének kelt volna védelmére (pedig őt
valóban bíráltam), ám „sajátjaim”, a magyarok közül akadt valaki, aki egy
magyar védelmében egy másik magyar ünnepi szónoklatát otrombán megzavarja.
„No várhatjátok, hogy én még egyszer nektek mikrofon elé álljak” - határoztam
el akkor, s többévi távolmaradásom az ilyen közszereplésektől annyira magatartásom
részévé vált, hogy a mások rendezte másféle ünnepélyen sem szerettem volna
szónokolni, ezért kértem engedményt oroszlányi meghívóimtól.
Évával útban a helyszín felé a kocsiban mégis
eljátszottam azzal, hogyan is hangzanék a Rákóczi-ünnepségen egy „igazi” szónoklatom.
Felemeltem a hangomat, és tagolt, túlhangsúlyozó, szüneteket kitartó pátoszos
orátori stílusban rákezdtem: Magyar testvéreim! Rákóczi népe! Kárpátaljáról,
Zrínyi Ilona hős vára alól érkeztem hozzátok, szívemben melegséggel, lelkemben
az együvétartozás nagyszerű érzésével, nyelvemen apáink szavával. Azért jöttem,
hogy a testvérei közé érkező vérvédő hősök meghatottságával tegyek tanúbizonyságot
egy mostoha sorsú, sokat sanyargatott, árván hagyott nemzetrész helytállásáról,
tántoríthatatlan hűségéről. Arról, hogy Kárpátalja magyarsága minden sorsverés
közepette megtartotta egyenes gerincét, hű maradt anyanyelvéhez, szülőföldjéhez,
ápolja hagyományait, s mint szentségre, úgy tekint magyarságára… Stb.
Stb. Éva nem volt humoránál (ismeretlen útvonalon autóztunk, nagy hőségben),
kérte, hagyjam abba. Holott én élveztem a dolgot, leleplező erejűnek gondoltam:
íme, milyen könnyű panelekből összerakni egy frázisoktól pufogó „szónoklatot”,
ráadásul - feltételezhetően - épp olyant, amilyent elvárnak egy határon túli
magyartól. (Hogy nem tévedtem nagyot, kiderült mind az ünnepség bevezető szavaiból,
mind a kissé revizionista-irredenta színezetű összekötő szövegekből, mind
a Székelyföldről és a Felvidékről érkezett „kollégák” felszólalásából.) S
hogy ezek után én miről beszéltem? Arról, amit mostanában megírni szoktam:
hogy a kárpátaljai magyarság válságban van (s melyek ezen válság okai és megnyilvánulásai),
hogy etnikai határai elmosódóban, hogy identitása elveszőben, hogy ropog-hajlik
a gerince. S hogy a helyzet „rossz, de reménytelen”: a megfigyelhető tendenciák
a kibontakozás, felemelkedés esélyét egyre minimálisabbra csökkentik.
„Ennek ellenére” megtapsoltak, többen külön is megköszönték őszinteségemet.
Ám félek, hogy legtöbbjüknek nem a vázolt problémák megismerése volt a fontos,
hanem az, hogy ha már lelkesedni nem hagytam őket, akkor legalább sajnálhattak
tiszta erőből. Az információk helyett, úgy tűnik, sokkal fontosabb az az érzelmi
viszony, amelyet a közlések kiváltanak. S ha az érzelem kialakult, az információ
akár el is felejtődhet. Megdöbbentő, hogy az emberek mennyivel jobban szeretnek
hinni, szeretni, gyűlölni, sajnálni, lelkesedni, szomorkodni stb. mint tudni.
„Nagyon szépen beszélt” - mondja egy hozzám lépő, de azt hiszem, roppant zavarban
lett volna, ha megkérdezem, mi volt az a három tényező, amelyet a válság okaiként
megneveztem, s ugyan mi volt ebben a szép.
Következik: a szeptemberi jegyzet